2014. március 16., vasárnap

Az 1848-as emlékezések margójára, azaz egy kis visszatekintés egyházunk múltjára


"Az 1842. esztendőben a gyülekezet Derczeni Andrást választja meg lelkipásztorául, aki 1864-ig szolgál. Szolgálata kezdetén még a régi templom áll a falu központjában, de a presbitérium megvizsgálva a templom állapotát, először úgy határoz, hogy még az év őszén ki kell javítani és ki kell toldani a templomot, majd az a végleges döntés, hogy „elócskult templomunkat…toldani teljességgel nem tanácsos, - mit ugyan már ezelőtt is több hozzáértők megmondottak – közhatározat lett a templomot újból építeni.”

A november 14-én tartott gyűlésen az elméleti döntést egy gyakorlatias határozattal pecsételte meg a presbitérium, mely szerint:

„Felterjesztetett, hogy ha a gondviselés megőriz bennünket valami veszedelemtől, már jövő tavasszal egész buzgósággal kellene fognunk a templomunk építéséhez, mihez legelébbis megkívántatik az elegendő kő. – tehát gondolni kellene olly módot, miszerént e télen minél több kő szállítódnék. E dolog közgyűlés eleibe terjesztetni rendeltetett. Melynek következtében az Iskolaházban a hellység nagyobb részéből alakúlt közgyűlés ugyan az nap a
82. számban közakarattal elhatározá, hogy minden ökrös gazda egy egy, és minden gyalog két-két koczka követ kihányni kötelesek, mellyet az ökrösök még a télen szánúton hazahordhassanak, még pedig olly szoros meghagyással tevődött ez mindennek kötelességévé, hogyha kinem hányná a gyalogos kövét addig míg a kő hordódik, azután tulajdon költségén hordassa ki, - az ökrös pedig kinemállás esetében 3 fr-a büntetődik. –„

Észrevehető, hogy ebben az időben az egyházfegyelem még szilárd talajon áll, ami nagyban hozzájárult az eklézsia jó előrehaladásához. (...) 
 
1848 tavaszán megkezdődik a kőhordás, és ezzel kezdetét veszi a több esztendős munka, melyet a kitartás és az egy Istenbe vetett hit és reménység jellemez. A híveknek az volt a legforróbb óhajtása, hogy a földrengés és az idők viszontagságaitól megrongált és a hívek befogadására amúgy is elégtelenné vált templom helyébe újat építsenek. Bár a parókiális épületek is teljesen el voltak hanyagolva és pénz az egyház pénztárában csak 6 váltó forint volt, mégis 1852-ig rendbe hozzák a parókiális épületeket is és még ez év virágvasárnapján letették az új templom alapkövét. (...)

A templomépítés munkájában a gyülekezet tagjai nagy buzgósággal vettek részt. Pénzáldozattal, közmunkával minden utasításba engedelmességgel követték kiváló vezető lelkészüket, akit az Isten 1864-ben elszólított közülük."
Forrás: Simon Attila: A tamásváraljai református egyházközség története, Kolozsvár, 2004