2010. szeptember 11., szombat

Megtalált múlt.... avagy a Nagytarnai Református Egyházközség története


Egyházunk történetének két hősi korszaka van.
Az egyik a kezdet, az egyházzá alakulás nehézségekkel vallott ideje.
A másik az idegen uralom alatti időszak, a megmaradás és átmentés küzdelemteljes ideje.
A kettő között eltelő idő eléggé „lapos”, eseménytelen időszak.
Jelen dolgozatomban időrendben akarom, illetve fogom felsorakoztatni egyházunk életének feljegyzésre érdemes mozzanatait. Az adatok teljesen megbízhatóak, lelkiismeretes kutató s tanulmányozó munkának az eredménye.
Már a kezdetnél emléket akarok állítani annak a férfinak, akinek egyházunk Isten után legtöbbet köszönhet, aki nem más, mint néhai Ráthonyi Lajos nagytarnai földbirtokos, illetve árvaszéki ülnök, egyházunk fundálója. Pünkösdi szél, kettős tüzes nyelv érinthette ennek a férfinak lelkét, mert rövid idő alatt semmiből: egyházat teremtett. Anyagilag, szellemileg, lelkileg odaáldozta magát annak a gondolatnak, hogy itt a nagy magyar alföld végső nyúlványán, ahol már elég magas hegyek meredeznek az ég felé, református egyháznak kell alakulnia. Az első igazán hősi korszaknak Ő lett a lelke, legyen áldott az emléke!
Egyházunk megalakulásának kezdeti eseményeit a nevezett Ráthonyi Lajos feljegyzéseiből ismerjük, ezért egy darabig őtőle idézek:
„Egykori feljegyzések szerint a 13. század végéig Nagytarna magyar lakosságú, virágzó helység. Valószínűleg tatár, később török dúlás által a magyarság kipusztul.”
A 19. század első harmadáig tiszta román lakosságú ez a helység.
1833 körül Munkács környékéről németek szivárognak be.
1840-ben magyar betelepülők jelentkeznek. Két évtized alatt a magyar családok száma: 20 – 25; ezek között szerepel az adorjáni Ráthonyi család is.
1862. okt. 5.-én a nagytarnai reformátusok Ráthonyi Lajos kezdeményezésére egyházalakító gyűlést tartanak, s itt hangzanak el a következő kijelentések:
„Isten kegyelméből számunk már annyira szaporodott, hogy összetartva, vállvetve képeseknek érezzük magunkat egy magyar Protestáns Egyház alakításának megkezdésére. Kedves magyar hazánk ezen részében, hol hajdan őseink anyanyelvükön imádták Isteneket, egész a 13. századig fenntartották magokat, de a mostoha idők súlya alatt fajunk ezen fészekből kipusztulván:
Nekünk adatott a szerencse arról gondoskodni, hogy saját hitvallásunkat s ezzel elválhatatlan kapcsolatban lévő nemzetségünket magunknak megóvjuk, maradékainknak biztosítsuk!”
S ezen említett gyűlésen megszületik a Nagytarnai Református Egyház.
Ide, a hegyek lábaihoz települt magyarországi Ugocsa, Satmar (Szatmár) s Máramaros megyékből valók, a távolabbi megyebeliek, sőt székelyföldiek is vannak a települők között.
1862. nov. 30.-án már választó gyűlést tartanak. Ideiglenes gondnok: Czeke Ferenc, egyházi jegyző: Dömők Elek; egyházfi: Orbán Mihály. Természetesen a főirányító, valószínűleg mint főgondnok az említett Ráthonyi Lajos.
1862. dec. 5.-én a lélekszám több mint száz lélek, a családok száma 31.
1862. decemberében a nagytarnai egyházalakulást bejelentik az akkori esperesnek Batizi Andrásnak, aki örömmel fogadja e bejelentést, és legkedvesebb karácsonyi ajándéknak mondja.
1863. febr. 1.-én Batizi András esperes, Lator (vagy Sátor) Gábor világi ülnök, Csiki Ferenc jegyző kíséretében Tarnára látogat, ahol ez alkalommal ünnepségek tartatnak és a tanácskozások kapcsán kimondatik, hogy Nagytarna mint a gödényházai református egyház filiája egyelőre egy tanítót kap, aki a gödényházai lelkész felügyelete és vezetése mellett végzi teendőit.
1863. febr. 3.-án Barta Sámuel uszkai református tanítót hívják meg nagytarnai tanítónak és részére e gyűlés keretében összeállítják a tanítási díjlevelet.
1863 márciusában Hosszúmezőn tartott egyházmegyei gyűlésen nagy adományok tétetnek az újonnan alakult Nagytarnai Református Egyház részére.
1863. ápr. 26.-án Barta Sámuel, az első nagytarnai református tanító elfoglalja hivatalát. Az első istentiszteletek Ráthonyi Lajos és Orbán Gergely (ma is meglévő) házában tartatnak.
1863. május 25.-i gyűlés megválasztja az első 5 tagú presbitériumot.
1863. aug. 10. Parochiális telket vásárolnak.
1864. febr. 11.-én a cégénydányádi református egyháztól egy harangot vesznek át, melynek ez a felirata: „Ezen dányádi R ECCLA számára öntetett Eputi Julia és fia Eppene Sámuel által magok költségeken 1781.” Ezt a harangot február 21.-én használatba is veszik. (ma is szolgál)
1864. ápr. 2.-án tartott máramarosszigeti egyházmegyei gyűléstől Nagytarna papot kér, amelyhez hozzá is járulnak, ha a nagytarnai gyülekezet lelkészi javadalom címen 20 köböl életet(?) és 20 köblös földet tud lelkészének biztosítani.
Az egyházközség tagjai nagy áldozathozatallal előteremtik a 20 köböl életet, amelyből az oroszlánrészt a lelkes Ráthonyi Lajos vállalja, és így mindjárt meg is hívják a Berenden(?) tartózkodó Séra Józsefet a gyülekezet első papjának.
1864. ápr. 24.-én Séra József elfoglalja hivatalát, beiktatása megtörténik.
1864. május 3.-i gyűlés számba veszi a viski református egyház és gyülekezet adományát: 11 db. úrasztali terítőt, s ugyanakkor kimondatik egy olyan papi laknak építése, amelynek az első, utca felőli része imaház legyen, míg a gyülekezet templomot tud építeni.
1864. júl. 2.-án egyházmegyei gyámpénztárból 140 forintot vesznek fel a parochiális telek hátralékának kifizetésére.
Séra József tamásváraljai papnak megy, új lelkész Szabó Miklós, aki 1865. szept. 3.-án be is köszön.
Kezdetét veszi a papilak-imaház épületanyagának beszerzése és az építkezési előmunkálatok.
1866-ban az imaház felépül, használatba vétetik s azóta is használatban van.
1866. május 2.-án Ráthonyi Lajos kezdeményezésére magtár alakul.
1867 – 68. Súlyos nézeteltérések lelkipásztor s gyülekezet között. Lelkipásztor botrányosan viselkedik, miért is előbb fizetését csökkentik, később főhatósági hozzájárulással menesztik.
Felügyelőlelkész: Csenák István gödényházai lelkész lesz, a gyülekezet egyelőre György András személyében előkönyörgő tanítót választ.
1869. febr. 3. Ráthonyi Lajos Jenő fia 115 forintos adósságába az egyháznak szőlőt és földet enged át. Ugyanekkor az egyház részére államsegélyért folyamodnak. Gyűjtést indítanak egyházi célokra Erdélyben.
1871. febr. 18. György András előkönyörgő tanítónak felmondanak – mert öreg – s a gyülekezet újból külön lelkészt óhajt, már csak azért is, mert nézeteltérés támad beszolgáló lelkész és gyülekezet között, a külön lelkész azonban egyelőre késik.
1873. május 23. Megállapíttatik a lelkészi díjlevél.
1873. nov. 13. Baktap Áron segédlelkész személye kerül előtérbe.
1873. dec. Karácsonykor Komáromi István személyében az első legátus szerepel a gyülekezetben.
1874. jan. 25.-én: Baktap Áron mint segédlelkész szolgálatban van.
1874. ápr. 3. Iskolaépítési tervek.
1874. ápr. 30. Egyházkerület útján 100 forintos államsegélyt nyer az egyház, ennyit a múlt évben is kapott.
1874. május 22. Első egyházfegyelmezés: Joó Sámuelné és Simon János 5-5 forintra büntettetnek, mert gyermekeiket kóborogni és koldulni hagyják.
1874. jún. 28. Az egyházi jövedelem gyarapítására egyháztagok feles földet vesznek ki és az egyház részére közmunkával megdolgozzák, ez a felbuzdulás idők folyamán fel-fellángol, de el-elalszik, nem tudni róla semmit.
1874. júl. 12. Az egyház vagyonáról az első leltár elkészíttetik.
1875-ben egész sor egyházfegyelmezés.
1875. jan. 20. Első táncestély 50-25 krajcáros belépti díjakkal egyház részére.
1875. márc. 31. Lelkész panaszkodik. Teherviselési készség csökken. Végrehajtás miatt ellentétek pásztor s nyáj között.
1876. május 14. Haranglábkészítés.
1877. márc. 25. Munkálatok a papilakon.
1880. febr. 8. Lelkészi vezetése alatti református iskola megszűnik, mert a magyar nyelvű állami népiskola megnyílik, amelynek első tanítója: Siménfalvy Szabolcs (jelenlegi ugocsai főispán, Dr. Siménfalvy Árpád édesapja), aki, bár unitárius vallású, mégis nagy szerephez jut a református egyházi élet irányításában és egyházunk történetének egyik legjelesebb alakja, akinek egyházunk nagyon sokat köszönhet.
1881. máj. 15. Egyházunk az itteni úrbéres erdőbirtokosságtól 60 forint jutalékot kap.
1881. jún. 28. Parochiális épület tetőzete elavult. Részletekben való fedést mondják ki.
1882. szept. 3. Siménfalvy Szabolcs állami tanító unitárius létére önként lép be a legnagyobb egyházi terhet viselők közé.
1883. febr. 25. Legszükségesebb kisebb melléképületek építését megszavazzák.
1883. márc. 27. Siménfalvy Szabolcs az úrasztala állandó borral való ellátására vállalkozik.
1884. nov. 9. Református Segélyegylettől 50 forint segély építkezési célokra.
Jó darabig nincs említésre méltó esemény.
1889. márc. 31. Kútépítés terve.
1889. júl. 14. Bodó Pál megvásárolja az egyház szőlőjét.
1890. júl. 13. Parochiális épület tetőzete ismét csorog(?). 6000 darab zsindely vásároltatik.
(Ebben az évtizedben erősen szembeötlő, hogy lelkész az anyagi ügyekben nem próbál irányítani, s így a gondnok erős kézhez jut az anyagi ügyek vezetésében.)
1891. júl. 26. Konventi 32/IX. 91. számú határozattal egyházunk építkezési célokra 1400 forint tőkesegélyhez jut, s emiatt építkezési terv és költségvetés készítendő.
1892. jan. 21.-én: esperes Csernák István az elhunyt lelkész: Baktay Áron temetése végett egyházközségben megjelen. Ugyanekkor nagy elszámolások. Elhunyt lelkész után sok adósság, rendezetlen dolgok.
Beszolgáló lelkésznek: Győrfy Ede gödényházai lelkész jelöltetik ki. Templomi szolgálat: Beregszászy István állami tanítóra bízatik. Egyház ládája Megyeri Pál földbirtokosnál helyeztetik el.
1892. szept. 11. Az új lelkész: Kóczi Péter elfoglalja állását.
1892. okt. 17. A papilak rendbehozatala 192,22 forint költséggel kimondatik.
1893. jan. 5.-én Spoitz Annától ingatlant vásárol az egyház.
1893. jan. 10. Szóba kerül az imaház átalakítása, esetleg kis torony építése.
1893. ápr. 11. Parochiális épület külső, belső részén átalakítások, javítások, felszerelési pótlások, stb.
1893. júl. 16. Csernák István esperes az építkezések megtekintése végett kiszáll.
1893. aug. 13. Költségvetés toronyépítésre 500 forint; istállóépítésre 200 forint.
1894. márc. 11. Kimondatik a parochiális telek melletti egy holdas belsőségnek 400 forintért való megvétele, amely a lelkészi javadalomhoz csatoltatik.
1894. máj. 14. Előbb épített kút nem vált be, új kút építése szükségeltetik.
1894. júl. 22. Papilak tetőzete csorog. Tetőjavítás eszközlendő.
1895. ápr. 10. Lelkész: Kócsi Péter nagyhodosi lelkésznek hívati meg, nagytarnai állásáról lemond.
1895. ápr. 19. Lelkésznek meghívatik: Ladányi Endre viski káplán-tanító, aki állását mindjárt el is foglalja.
1895 őszén nagyobb javítások papilakon.
1896. febr. 3. Parochiális épület tetőzete egyre csak rosszabb. 20 – 30 ezer zsindely beszerzése kimondatik.
1896 nyarán Ladányi Endre lelkész eltávozik Nagytarnáról, s beszolgáló: Győrfy Ede gödényházai lelkész lesz.
1897. jan. 1.-én gyülekezet Gál György tiszakóródi segédlelkészt hívja meg lelkészéül, de a meghívás nem sikerül.
1897. márc. 12. Pettyéni lelkész: Győri László hajlandó a nagytarnai lelkészi állást elfoglalni.
1897. máj. 2. Győri László állását elfoglalta.
1897. júl. 25. A kis torony építése ismét szóba kerül, de ismét nem lesz belőle semmi.
1897. szept. 19. Tunyogi református egyháznak kis harangja eladó, amit közadakozásból 80 forintért tarnaiak megvesznek.
1897. okt. 3. Istálló kibővíttetik. Félszén és kamara építtetik.
1899. márc. 31. Győri László lelkészt a zsorolyáni egyház lelkészéül hívta meg, itteni állásáról lemond. Felügyelő lelkész ismét Győrfy Ede gödényházai református lelkész.
A lelkészi állást meghirdettetik, de a pályázat sikertelen.
1900. márc. 7.-én lelkészi állás ismét meghirdettetik.
1900. márc. 25.-én: Fekete Sándor karcagi segédlelkészt hívja meg a gyülekezet.
1900. ápr. 15.-én új lelkész Fekete Sándor állásába lép.
1900. máj. 20. Kimondatik, hogy lelkészi lakás elé veranda épüljön és nagyobb átalakítások a papilakon.
1901. febr. 1.-én megint csak Győrfy Ede gödényházai lelkész adminisztrálja egyházunkat, mert Fekete Sándor lelkész időközben tüdővérben elhalálozott.
1901. első fele Nagy Sándor pusztadaróci lelkész meghívásával, választásával – amelyből bajok is származnak –, telik el. Végre is Nagy Sándor nagytarnai állásától visszalép.
1901. aug. 25. Nagytarnai tagosítás alkalmával egyházunk részére egyházi és lelkészi tagos föld hasíttatik ki. Tagosításkor többek részéről egyház részére földadományozás történik. A tagosítás előnyös egyházra. Az érdem Siménfalvy Szabolcs állami iskolaigazgatóé, Ráthonyi Sándor közjegyzőé és Berey Sándor bíró és református gondnoké.
1901. szept. 27. Lelkészül: Szabó Lajos nagybányai segédlelkész hívatik meg, aki állását nemsokára el is foglalja.
1903. június 28. Dolhai Sándor Amerikából 50 koronát ajándékoz egyháznak, amelyből keresztelő készlet vétetik.
1904.-ben új harangláb építtetik.
1906. szept. 30. Kováts István kéri a nem régen vásárolt egyházi belsőség utca felől eső egyharmad részét ugyanannyiért, amennyiért az egész belsőség vétetett (800 koronáért). Az adásvétel megtörténik, az egyházat visszavásárlási jog illeti.
1907. január. A templomépítés gondolata erősen előtérbe lép.
1907. aug. 18. 2.350 koronás tőkesegély egyháznak.
1908. dec. 27. Konvent évi 645,58 koronát szavazott meg egyház részére.
1909-ben megindul a templomépítéshez szükséges kő fejtése és hazaszállítása.
1910. dec. 25. Siménfalvy Szabolcs a volt úrbéres erdő eladásnál 3.600 koronát szerez egyháznak.
Templomépítési alap erősen nő.
1911. jan. 22. Dr. Skaltáthy(?) Tibor nyugalmazott nagyszőllősi kórházi főorvos egyházunk javára 1.000 koronával terhelteti meg nagytarnai birtokát. Közbenjáró: Ráthonyi Sándor közjegyző.
Közbeneső időben készülődések a templomépítéshez, könyöradomány gyűjtések országszerte.
1913. jan. 5.-én templomtelek vásároltatik.
1913. febr. 9. Templomtervrajz elkészítve, a költségvetési összeg: 16.000 korona.
1913. aug. 3. Imaház – papilak fedele elavult, újra fedése eszközlendő.
1913. szept. 21. Szobonlai Sándor értarcsai lakos 100 koronát adományoz egyháznak, amelyből segélyalapot biztosítanak.
1913. szept. 14. Templomépítésre 5.000 korona tőkekamat segély.
Templomépítési alap ez időben már 14.224,79 korona.
1914. márc. 1. Templomépítéssel kapcsolatosan kimondatik a lelkészi lakás gyökeres átalakítása 3.314 korona költségvetési összeggel.
1914 nyarán minden intézkedések megtétettek a templomépítésre. Kb. 15.000 korona készpénz, 96.000 darab tégla, 32 öl kő stb. áll készen, de az építkezés a kitörő világháború miatt mégis elmaradt.
Hétévi készülődés gyümölcs nélkül maradt. A legkedvezőbb pillanat elszállt anélkül, hogy itt a hegyek alján idegen nyelvű s más vallású embertömeg között messzire látszó, sudár, csillagos templom hirdesse az itteni kálvinista magyarok jelenlétét s életét…
…………………………………………………………………………………………………………………..
Nehéz, majd igen szomorú évek következnek… Előbb a világháború vérzivataros évei, utána az idegen uralom több mint két évtizede, borulata. Hosszú időre letörlődik a magyar égről a verőfény!
…………………………………………………………………………………………………………………..
Benne a világháborúban:
1914. nov. 29. Egyház 200 korona hadikölcsönt jegyez.
1915. júl. 4. Kisebbik harang hadi célra felapríttatik.
1916. jún. 18. D.é. György Endre egyházmegyei gondnok közbenjárására a Konvent 3.000 korona tőkesegélyt szavaz meg templomépítésre. Úgy látszik, nem mondtak le végleg a templomépítésről.
1916. dec. 31. Az újabb „hadikölcsön” egyház részéről: 200 korona névértékű.
1917. márc. 18. Ismét hadikölcsönt jegyez az egyház, most már 900 korona értékben.
1917. okt. 28. Dísz presbiteri és közgyűlés a Reformáció 400.-ik évfordulója alkalmából. A lélekszám ekkor: 161. Presbiterek száma 4. Adófizetők száma:37. Templomépítési alap: 21.000 korona.
1918 elején és nyarán semmi említésre méltó.
1918. Őszirózsás – szomorú forradalom – tragikus bukásunk előjele – még jobban megbontja a magyar egységet.
…………………………………………………………………………………………………………………..
Idegen impérium alatt.
1919 tavaszán: román megszállás alá kerül ez a vidék is…
Román megszállás miatt elmarad a szokásos egyházlátogatás.
A pusztulás szimptómái feltűnnek: 1920. okt. 17. Templomépítéshez beszerzett tégla és egyéb anyagok eladóvá tétetnek.
Románok 11 hónapra átengedik Nagytarnát és még 3 községet a cseheknek, s így Nagytarna cseh megszállás alá kerül.
1920. dec. 26. Az egyház téglakészlete – miután már kisebb részleteket több esetben árusítottak – végleg eladatik: 10.250 cseh koronáért, amely összeg a helybeli Hitelszövetkezetben – egészen rossz helyen helyeztetik el. (Nem egyházi, de magánérdek kívánta így: Lelkész és gondnok hitelszövetkezeti könyvelő, illetve pénztárnok.)
1921. szept. 4. Egyházunk a Nagybányai Egyházmegyébe kebeleztetik, miután ez a vidék ismét Romániához csatoltatott vissza. A Királyhágómelléki Református Egyházkerület is megalakul és a kerületi tisztségekre szavazás rendeltetik el, melynek során egyházunk a Nagybányai Egyházmegye büszkeségét: Soltész Elemért támogatja a püspökség elnyerésében.
1921 júniusában Simenfalvy Szabolcs állami iskolaigazgató, egyházunk lelkes híve és támogatója elhunyt. Hervadhatatlan érdemei miatt emlékezzünk meg itt is róla.
1921. év végén tőkepénzeink Lei értékre váltatnak át 1:2 arányban, azaz egy Leiért 2 koronát számítanak. Templomépítési alapjaink összege már: 34.823,59 lei.
1922. június 9.-én Széll György nagybányai egyházmegyei esperes meglátogatja egyházunkat.
1922 nyarán a román agrárbizottságok egyházunk szinte minden javát kisajátítják, s így a 10 kétholdas (vagy hatholdas, esetleg hétholdas) papi tagot is. (Mintha az akkori román papnak magyar pap elleni bosszúja érződne ezen a kisajátításon.) Így aztán az akkori lelkész: Szabó Lajos egzisztenciája veszélybe kerül. Az egyház, bár folyósítja alapjaiból lelkésznek a románok által beszüntetett államsegélyt, az mégis a távozás gondolatával foglalkozik.
1922. okt. 1. Szabó Lajost az amaci gyülekezet lelkészéül hívja.
1922. okt. 8.-án és 22.-én: Távozó lelkész és gyülekezet egyetlen aggodalma, mi történjen az egyházzal? Egyetlen kivezető útnak a lévitai megoldást látják.
1922. nov. 5. Szabó Lajos lemond és távozik. Presbitérium és közgyűlés Szabó Lajos tanácsára kimondja a leányegyházzá alakulást – ha a felsőség hozzájárul – és lévitai állást szervez, megállapítják a lévitai díjlevelet.
1923. febr. 11. Bodnár Béla tamásváraljai református lelkész a gyülekezet és egyház adminisztrátora lesz (12 km távolságból).
1923 nyarán Valkovics János római katolikus és neje, Bajnai Emma református nagytarnai szőlőbirtokosok aranylakodalmuk alkalmából segítik a nagytarnai református szegényeket is.
Telik-múlik az idő, de egyházunk egyre csak árva. Lévita pályázó sem akad (lelkészre már nem is gondolnak), s így kénytelenségből az egyház kántorral is megelégedne, de ebbéli próbálkozása is hiábavaló, mert kántor sem akad.
Közben a román agrárbizottságok felsőbb fórumai is megdöbbennek az alsóbb bizottságok túlkapásain, amellyel kis egyházunkat megnyomorították, s így az ún. papi tagot felszabadítják a kisajátítás alól. Ezáltal a kis egyház megint lélegzethez jut… reménykedik… (mindössze 2 hold egyházi föld marad kisajátítás alatt).
1926. május 24.-én: lelkészpályázó akad: Bodnár László okleveles lelkész személyében, akit a gyülekezet meg is hív, aki ez év júliusában el is foglalja állását.
1926. szept. 5.-én az Amerikából hazakerült katholikus Leitner Mihály a református Nagy Annával kötött házassága alkalmával 1.000 koronát adományoz templomépítési alapra.
Új lelkész jöttével a templomépítés terve ismét életre kel.
Új lelkész letiszteleg Ft. Súlyok István püspöknél, aki támogatja a templomépítés gondolatát, kerületi gyűjtési engedélyt ad, amelyet az új lelkész, Bodnár Béla László folyamatosít, melynek végső eredménye: 21.341 lej a kiadásokon kívül.
1928. június 15.-én Bodnár László lemond az itteni lelkészi állásról, mert könyöradomány gyűjtés alatt a bánáti szigetfalui református egyházat jegyezte el magának. A beszolgáló ismét a távozó lelkész édesapja, Bodnár Béla tamásváraljai lelkész lesz.
1928. július 22.-én új lelkészi díjlevél állíttatik össze, melynek alapján pályázat hirdettetik, de eredménytelenül.
1928. október 21.-én tartott presbiter gyűlés(en) egyetlen megoldásnak megint a lévitaságot tartják, amit egyházi főhatóságaink is elfogadnak, s 1929 nyarán a lelkészi állás pályázati hirdetése úgy jelenik meg, hogy arra vizsgázott léviták is pályázhatnak lelkészi hatáskör elnyerésével. Ekkor adta be pályázatát – e sorok írója – mint az ellenpályázó, akit aztán 1928. szeptember 1.-én levitalelkésznek választott el a nagytarnai gyülekezet. (Lelkészi állás üresedésbe tétele idején az egyházi tőke pénzei könnyen és fékezetlenül adattak ki egyháztagjainknak, aminek megszüntetésekor már a fő lelkész is erős kézzel hozzálátott.)
1929. október 20.-án egyszerű, de mégis ünnepélyes keretek között Dénes László lévita lelkész beiktatása megtörténik, s így a nagytarnai kisegyház lelkészkérdése jó időre megoldódott.
Egyházi főhatóságaink tisztában voltak a nagytarnai önálló fontos missziójával, és a Nagybányai egyházmegye 1929. szeptember 30.-i. gyűlésében különleges közalapi missziói segély kiutalását kérte a Királyhágómelléki Kerület Közgyűlésétől, mint amely segély a lelkészi állás fenntartására fordítandó. Ezt a segélyt a Kerületi Közgyűlés évi 4.000 lejben állapította meg, amit évről-évre lévita lelkésznek kiosztottak,… és az őrálló átvette posztját... Csodák ugyan nem történtek… De a most következő évtized – bár talán a legnehezebb – nem pirul el az előbbi évtizedek előtt. A rendkívüli körülmények miatt vissza - visszacsúsztunk, de előre többet haladtunk, s így terhes örökséggel nem terheli ez az évtized az utána jövőt. A további történet folyamán kitűnik, hogy mi sikerült, mi nem.
1930. márc. 10. Lecsökkentett lévitalelkészi államsegély kiutaltatik.
1930. aug. 17. Kováts István 9.000 lejes adóssága akként rendeztetik, hogy tartozásában átengedi az egyháznak a második fordulásban lévő 1 holdas ingatlanát.
1930. évi rendkívüli egyházi bevételeink: 4.000 lej.
1931. márc. 29.-én Reisenbückler Sibori(?) szomszéddal cserét csinálunk olyképpen, hogy az egyház 145 négyzetméter területéért 827 négyzetmétert kap cserébe. Úgy a Kováts István – féle adósságrendezéshez, mint ehhez a cseréhez egyházi hatóságaink hozzájárultak.
1932. A romániai konverziós törvény hozatala és életbe lépése által megbénul az erdélyi magyar tőke és ez egyházunkat létalapjaiban támadja meg.
1933. július 1.-én életbe lép az új liturgia, ami a magyarországival egyezik az erdélyi helyett, hogy ezáltal a magyarországi református egyházzal fennálló lelki egységünk kidomboríttassék. Az új liturgia bevezetése bökkenő nélkül történik, amelybe rövid idő alatt teljesen beleéljük magunkat.
1934 októberében konverziós tárgyalások kezdődnek a minekünk adós bankokkal. A nagytarnai „Ugoceana” bankkal nagy nehezen 50%-ra megegyezünk, azaz itteni betéteink felére esnek le. (Szomorú tény, hogy a tárgyalások kapcsán gondnokunk, aki egyúttal banki pénztáros is volt, a bank érdekeit védte, s így lelkipásztornak még erősebb harcot kellett vívni a magyar egyházat megrövidítő oláh törekvésekkel szemben, amiből erős személyi ellentétek származtak.) A Halmi-i Egyesült Bankkal nem tudtunk egyezségre jutni, s így a nevezett bank önkényűleg betétünk 65%-át törölte.
A konverziós tárgyalásoknál legszebben adós híveink viselkedtek, akik nem éltek egyházunkkal szemben a konverziós törvény által nekik biztosított előnyökkel, és tartozásaik az eredeti összegben megmaradtak. (Itt egyetlen szépséghiba, hogy a konverzió óta híveink nem fizetnek kamatot, de nem fizetnek kamatot az adós bankok sem, amelyek betéteinket oly erősen megnyirbálták.)
1935. márc. 24.-én a nagytarnai Ugoceana bank betétjeinkből visszafizet 3.531 lejt, amit híveink kölcsön akarnak venni. Lelkipásztorban ekkor fogan meg a gondolat, hogy ez az összeg legyen a siralmas állapotban lévő parochiális épületek tetőzete megújításának az alapja, és ettől kezdve napirendre hozza a tetőújítás gondolatát, amely még az év tavaszán és nyarán meg is történik, és imaház – papilakunk 21.743 lejes költséggel egy állandó, első osztályú cseréppel fedett tetőzetet kap, amely talán egy évszázadnak szól. (Itt elgondolom, mint aki egyházunk múltját ismerem, hogy a kevésbé tartós zsindelytető mennyi gondot okozott az egyház elöljáróságának.)
Nincs itt hely arra, hogy a bankból kikapott 3.531 lej hogy nőtt fel 21.743 lejre, mint amennyibe az új tetőzet került, csak annyit mondhatok, hogy minket nagyon segített az Isten, talán azért, mert nagyon mertünk. Az öt kenyér csodája itt is megismétlődött. A kevés csodálatos módon megnőtt. Hosszú évtizedek óta ez a tetőzetújítás volt kis egyházunk életében a legnagyobb szabású esemény és vállalkozás. Áldott legyen az Isten érette!
1936. április 10.-én egyik megtévedt, reverzálist adó egyháztagunkkal eklézsiát követtetünk és reverzálist visszacsináljuk. Ma ez az ember egyik leghasználhatóbb egyháztagunk. (Az egyházfegyelmezés hivatalosan ekkor még nincs bevezetve.)
1936. évben sok örvendetes körülmény mellett elszomorító a két kitérési eset, egyik az anyaegyházban, a másik Batarcs szórványban, mindkettő házasságkötés miatt. A tarnai veszteség sem teljesen tarnai vonatkozású, mert a görög-keletire kitérő nő oláh apától származott, és csak ideiglenesen tartózkodott Tarnán. A kimondott nagytarnai reformátusok között itteni szolgálatom egész ideje alatt egyetlen kitérés vagy káros reverzálisadás nem fordult elő. Pedig ilyen irányú próbálkozások a másik két katholikus egyház, illetve hívei részéről történtek. És bár a reánk kényszerített harcban a túlsó oldaliak mindent megpróbáltak (szeretetlenek, gyűlölködők, erőszakosak voltak), de mégis – Istennek hála – mi győztünk, és közülünk csak egy is el nem veszett!
1937. január 1.-én az egész Királyhágómelléken az Egyház-i fegyelmezési szabályrendelet életbe lép.
1937 tavaszán imaházunk előtt az utcai fronton díszesebb drótkerítést készíttetünk.
1939-ben Kanizsay Jenő és L. Nagy Béla lázári földbirtokosok 1.000 – 1.000 lejt adományoznak egyházunk részére.
1940-ben Magos Ferenc nyugalmazott mikolai református lelkész 1.000 lejes adománya örvendeztet meg bennünket.
1940. febr. 25.-én II. Károly román király rendelet-törvénye értelmében ft. Sulyok Istvánt most már harmadszor választjuk meg kerületünk püspökének. A királyhágómelléki nevezetet azonban fel kell cserélni, és kerületünk új neve a rendelet-törvény szerint: Nagyváradi Református Egyházkerület.
1940. május 30.-án az egyházmegyei elnökség Boros Jenő esperessel és Dr. Böszörményi Emil egyházmegyei gondnokkal az élén meglátogatja egyházunkat.
1940 nyarán, Nagytarna határmenti község lévén, többszöri magyar-román határincidensnek vagyunk remegő szemlélői. Izgalmas, hosszú napok, még hosszabbnak tetsző – nem egyszer – egészen álmatlan éjszakák közepette mindinkább közeledik az idő teljessége... az erdélyi magyarok álmának kitestesülése... Bár az eredménytelen turnuszeverini – közvetlen – magyar-román tárgyalások késleltetik egy kevéssé a kifejlődést, de meg nem akadályozhatják… mert máris itt a II. bécsi döntés és utána életünk legverőfényesebb napja: 1940. Szeptember 5.-e, és beköszönt, amikor megtörténik a várva várt legnagyobb csoda, hogy újra születhettünk, mert ismét Magyar Hazánknak gyermekeivé lettünk!
Soli Deo Gloria!


Utószó nyomán szeretném még elmondani, ami sem az eddigiekből, sem a generális vizitáció jegyzőkönyvéből ki nem tűnik. A felsorolandó adatok a román uralom utolsó évtizedére – 1929. – 1940. – vonatkoznak.
A lélekszám ez idő alatt ingadozik: legkevesebb 108, legtöbb 150 lélek: 35 – 45 család, akiknek anyagi helyzete szomorú, mert 32 százaléknak nincs saját háza, 59 százaléknak nincs földje, 68 százaléknak nincs számos jószága (lova, ökre, tehene, sertése), és 59 százalék nem vesz részt az egyházi teherviselésben nagy részben szegénysége, kis részben kegyetlen tévelygése miatt.
Leghűségesebb egyháztagjaink: 1. Bereg család, 2. Szobonlai Lajos, 3. Orbán György, 4. Bodó Zsigmond, 5. Balogh József, 6. Boldog Bálint, 7. Katona Gyula, 8. Szűts Árpádné, 9. Győrfy Dezső, 10. néhai Dobos Ödön, 11. egy darabig Lábas Lajosné (Önkéntes adományokban maga a pásztor vezet, aki különben egyházi adót is fizet). Íme, 10 – 12 ember hűsége és áldozata egyházat tart fenn.
Belmissziós szervek közül a vasárnapi iskola állandóan, a férfiszövetség csak pár éven át működött.
Énekkar (lelkész vezetése alatt) szinte egész idő alatt tevékenykedik. Előbb férfi-, majd vegyes-, később már csak gyermekkar. Legeredményesebb működési tere: a karácsonyi kántálás, amellyel mintegy 15.000 lejt szerez egyházfenntartásra.
Kezdetben műkedvelői gárda sikeres szereplései biztosítanak egyházunknak jövedelmet. Egyházi bálok is hozzájárultak a jövedelem gyarapításához. Mindent megpróbáltunk, hogy lehessünk.
De az idegen uralom intézkedései folytán lassanként minden beszűnik, illetve szünetelni kénytelen, s így külső segítséget kellett igénybe vennünk. Pásztorunk szerte járván beprédikálással segített az egyre súlyosodó anyagi helyzeten és gyülekezetek (Egri, Szatmárgörbed, Adorján, Túrterebes, Kisbábony, Nagybánya, Apa, a magyarországi: Abony) és egyesek (Kanizsay Jenő, L. Nagy Béla, Magos Ferenc, Varga Sándor, Kiss Sándor, Valkovics János stb.) megvitatták a kérő szót, s hozzásegítettek bennünket az élethez. Legyenek áldottak érette! (Még a románok között is akadtak megértő, segítő lelkek, de viszont a magyarok között is voltak kőszívűek.)

Bizony, nagyon nehezen éltünk, – de megmaradtunk!
Megint csak Istennek legyen dicsőség!

Nagytarna, 1942. május hó,

néhai Dénes László
lévita lelkész

2010. július 14., szerda

A Tamásváraljai Református Ekklézsia története

A falu története

Tamásváralja a XIV. század első felében (1320) települt meg a Tamás által (1280) épített vár alatt. Az ugocsai birtokot, a vár építő királyi adományokkal is gyarapította. A belső háborúkban V. István király mellett híven kitartó vitéz – céltudatos birtokpolitikával – királyától adományt szerzett a Bábonnyal szomszédos Kökényesd nevű, majd 1274-ben az ezek szomszédságában levő Halmi nevű földre. Az új szerzeményekkel a Káta-nem Ugocsa-Szatmár-Beregi ága egy, az Ugocsa megye déli részét elfoglaló összefüggő nagy terület ura lett. Mindkét adományozott birtok előzőleg az Ugocsai királyi uradalom része volt.
Ugocsa megye területén elsőnek megjelenő magyarság csak a sík vidéket népesítette be, a hegyvidék megszállatlanul hagyásával nyitva hagyta a lehetőséget arra, hogy ezt az észak és dél felől később idáig elhatoló ruthén és román (wallach) pásztornép, akadály nélkül birtokába vegye. A Tisza völgyében a XVII.-XVIII. században a tatár, lengyel, német, kuruc, labanc hadak útján elpusztult a magyarság. Egyes helyeken a sok pusztítás és járvány miatt a nyoma is elveszett. Helyét a ruthénség és a románság foglalta el síkföldi terjeszkedés által. A földművelés szegényes lehetőségei mellett, az erdő, a gyümölcs, szőlő és néhol a bánya biztosítja az életet, a legelöl pedig az állattenyésztés.
Az Ugocsai Káta birtokon otthonra talált magyar parasztság sajátos népi viseletet hordott, mely eltért a szomszédos községek lakosainak viseletétől, mintha valóban nem volna indokolatlan a tamás-váraljaiak hagyománya kun-besenyő őseikről. A XXI. század népi hagyományokat háttérbe szorító modern irányzatai ide is elértek, ezért ezek a viseletek teljesen eltűntek a használatból.
A falu eredetére nézve a XIII. századtól találunk hiteles adatokat.

„1284-ben a Váradi káptalan előtt a Püspök és öt társa mint választott bírák megosztották ezen Tamást „de genere Katha” rokonaival öt falu birtokán, mely osztályban „Csonka papi (Papi, Bereg m-ben), Babun és Mikusinak sík oldala Tamásnak jutott „cum sessione vile…et specialiter cum monte in terra Babun existenti, in quo per magistrum Thomam antedictum castrum constructum.

Azt pedig, hogy pedig e vár alá épült kevés idő múlva egy falu is, mutatja egy 1323-ban kelt okmány, melyben János, Tamás fia, rokonaival osztozik, mely osztásban :

„Waralya, Babun et Lazar (most: Lázári) Jánosnak jutott „excepto loco castri, quod in comuni dixerunt se habere…”

„Midőn a nagyváradi convent, Károly király parancsára 1319-ben Bábony, Pázsit, Halmi és Kökényes birtokokat meghatároltatja…említve vannak itt: Nagyszász és Ardó, mint határos királyi birtokok, Halmi, Terebes, Székesbatharcs, Bábony, Kispázsit, Kökényes, igen sok folyó és hegynév, egész a Viski bércig „pars vero(a) orientalis prope Vysk deinde descendit et veniat ad unum Berch versus meridionalem et cadit ad unam viam, qua dicitur Usuen, qua veniet de Vysk ad Terebes.”

IV. Béla magyar király (1235-1270) halála után fia V. István (1370-1372) lett a király. Neki fő feladata volt kutatni annak az okát, hogy miért tudtak a tatárok, helyesebben mongolok, olyan tüneményes gyorsasággal végig száguldani Erdélyen és Magyarországon, rabolva és pusztítva mindent, ami az útjukba esett. Ő ennek okát, többek között, a várhiányban találta. Egész Erdély és Magyarország földjén nem volt egy korszerű és ellenállóképes vár, mely feltartóztathatta volna a barbár tatár hordát, amely aztán gyorsan elözönlötte az egész országot és eljutott Bécs alá. Ezért a király elrendelte, hogy a tatárok megismétlődő támadásai ellen a várurak és főnemesek minden alkalmas helyen, minél rövidebb idő alatt építsenek várakat földből, vagy kőből, s köréje vonjanak össze várvédőket, akik feltartóztatják az ellenséget, amely nem mehet tovább, míg a várat be nem veszi. Így építette a Kátha nemzetségből való Gábor fia, Tamás vitéz is a XIII. század második felében a még akkor Bábonyhoz tartozó Fokhegyen azt a várat, melytől az később a Várhegy nevet kapta, míg a vár alatt kialakuló falu, a várépítő Tamásról a Tamásváralja nevet viseli. Melyik épült előbb? A vár vagy a község? Nem tudjuk. Valószínű, hogy a vár, mert az volt sürgősebb. A nép abban az időben, csak az erdőségekben, nádasokban bujkálva élt, utaktól, forgalomtól távol. Az akkori hadakozáshoz értők összeverődve beszegődtek egy-egy várúrhoz, aki aztán a várvédelemért ellátásukról gondoskodott. Sok ilyen kóborgó vitéz volt az akkori, tatároktól feldúlt, éhínségben szenvedő, Magyarországon. Ezen a vidéken a történelem a kóbor besenyőket említi, akik közül 40-50-et Tamás vitéz felfogadott és a vár alatt letelepített. Ezek a telepes várvédők békeidőben, mint úrbéresek művelték a vár körüli földeket, háborúban pedig, mint várjobbágyok védelmezték a várat. Az ők leszármazottai a tamásváraljaiak.
Bizonyos, hogy a falu lakosai szolgálatuk folytán megélhetésükben biztosítva voltak, de mozgási szabadságukat a vár korlátozta. Nem igen érintkeztek a környező falvak lakosaival, és ez biztosította századokon át itt maradásukat. A vár kb. 2 és fél évszázadon keresztül tartotta meg a falut, a falu meg a várat.
Az 1715. évi IV. törvény cikkely a várakat, mint szerepüket betöltött, régi, legendás intézményeket leépítette, régi jogaikat megszüntette, így a Tamás vára is leomlott, de a nép itt maradt és folytatta a létéért a küzdelmet!
A tamás-váraljaiak ősei a vár keletkezésétől a reformációig eltelt (1568) 288 esztendőn át a római katolikus hitben éltek. Az azóta eltelt 436 év alatt egyöntetűen, szinte megoszlás nélkül lettek a reformáció hívei és egy lélekkel alapították 1568-ban a református egyházat. Azt, hogy mikor tértek át a református hitre, pontosan nem állapítható meg, de valószínű, hogy Máramaros reformálásával egy időben 1531-1532-ben. Írásos emlékek azonban erről, csak 1775 óta vannak.
A falut a tatárok 1717-ben feldúlták, felégették, kirabolták. A templom és a papilak is hasonló sorsra jutott. Az egyház szent edényeit, úrasztali készletét elrabolták. Szerencsére a tatárokat Borsánál szétverték s a győzők a zsákmányokat visszaszerezték. Így jutott az elrabolt úrasztali pohár és tányér Szatmárra, ahonnan évek múlva egy kegyes lélek jóvoltából visszakerült Váraljára. Az elrabolt úrasztali edények között van egy kehely, amelynek legendája ma is él. A kehely megmentette egy katona életét, mégpedig úgy, hogy a halálos szúrás a kehelyben megakadt.
A tatárbetörés alkalmával a meglévő írásos adatok, mind elpusztultak. Az egyház legelső anyakönyve 1775-ik évvel kezdődik.


Az egyházközség története
A XIX. század

Amint az egyházközség megalakulásának idejét homály fedi, úgy annak kezdeti fejlődéséről sem találhatók részletes adatok, csupán annyi, hogy az 1596 január 16-án Tasnádon tartott közzsinat említést tesz Tamásváraljáról.
A meglévő presbiteri jegyzőkönyvek legkorábbi bejegyzése 1809. január 3. keltezésű, mely szerint:
„A régi templom kőből épült. Hosszúsága 8 és fél klofter, szélessége 5 és fél öl, vagy klofter. Nem tudjuk, mely időben épülhetett, egyetlen adat reá vonatkozólag egy 1776-ból való folyamodás, melyben javítását kérik, tehát régi lehetett. Békességben használták, senkitől se háborgattattak.”

Az említett 1776-ból való iratról más feljegyzés nincs és sem az egyházközség levéltárában, sem pedig az állami levéltárban nem található meg. A XIX. század előttről egyetlen meglévő irat egy 1794. május 13-i keltezésű „Taroklázi kenderföldről szóló levél”, mely mellett még két birtoklevél található, egyik 1809-ből, mely szerint „Taar Pál a nádasláz nevű helyen egy kaszálót zálogba ád”, a másik pedig 1832-ből.
A XIX. század első lelkésze Farkas József, aki 1785-1805 között vezeti lelkipásztorként a gyülekezetet. Az ő idejében alapították a tamásváraljai református iskolát 1800-ban. 1805-1821 között Szilágyi János 16 éven át szolgál Tamásváralján, aki egyben az egyházmegye esperese is. Az utána következő lelkészek Nagy Mihály, Lukahalmosi Nagy György, Sz. Szabó András, Bányai Sámuel, Ladányi Imre egyenként csak rövid ideig pásztorolják a váraljai eklézsiát.
1834-ben a Visken tartott egyházmegyei közgyűlésen Sz. Szabó András lelkipásztor beszámol arról, hogy:

„A T.Váralyai Ekkla elhasadt harangjának ujjonnan öntésére, a többek közt annál fogvást, hogy Egyesült Egyházi Vidékünk közterheinek viselését tehetetlensége mellett is minden kész szívvel és pontosan teljesítette, segedelmezést kér.”

Szintén ehhez az esztendőhöz kapcsolódik az a nyilatkozat, melyet a tamásváraljai bírák tesznek, hitelesítvén a falu bábáját:

„Hogy mi Tamás Várallyai Birák Izsák Erzsébetet Helységünk Bábájának Hitelesítése mellett elválasztatván meg is erősítettük ezt ezennel tiszta lelki esméréssel elismerjük Tamás Várallyán 1834dik esztendőben Április 10dik napján.
Fő Bíró Szabó János kezevonása
Hűségjök. Varga István kezevonása
Kováts László kezevonása
Lukáts István kezevonása
Barta Pál kezevonása
Simon József kezevonása „

Kétségtelen, hogy ebben az időben, az egyház befolyása egy közösség életének minden területére kiterjed, hiszen a Tamás Várallyai Bírák megnevezés a presbitérium tagjait jelenti.
Az 1842. esztendőben a gyülekezet Derczeni Andrást választja meg lelkipásztorául, aki 1864-ig szolgál. Szolgálata kezdetén még a régi templom áll a falu központjában, de a presbitérium megvizsgálva a templom állapotát, először úgy határoz, hogy még az év őszén ki kell javítani és ki kell toldani a templomot, majd az a végleges döntés, hogy „elócskult templomunkat…toldani teljességgel nem tanácsos, - mit ugyan már ezelőtt is több hozzáértők megmondottak – közhatározat lett a templomot újból építeni.”
A november 14-én tartott gyűlésen az elméleti döntést egy gyakorlatias határozattal pecsételte meg a presbitérium, mely szerint:

„Felterjesztetett, hogy ha a gondviselés megőriz bennünket valami veszedelemtől, már jövő tavasszal egész buzgósággal kellene fognunk a templomunk építéséhez, mihez legelébbis megkívántatik az elegendő kő. – tehát gondolni kellene olly módot, miszerént e télen minél több kő szállítódnék. E dolog közgyűlés eleibe terjesztetni rendeltetett. Melynek következtében az Iskolaházban a hellység nagyobb részéből alakúlt közgyűlés ugyan az nap a
82. számban közakarattal elhatározá, hogy minden ökrös gazda egy egy, és minden gyalog két-két koczka követ kihányni kötelesek, mellyet az ökrösök még a télen szánúton hazahordhassanak, még pedig olly szoros meghagyással tevődött ez mindennek kötelességévé, hogyha kinem hányná a gyalogos kövét addig míg a kő hordódik, azután tulajdon költségén hordassa ki, - az ökrös pedig kinemállás esetében 3 fr-a büntetődik. –„

Észrevehető, hogy ebben az időben az egyházfegyelem még szilárd talajon áll, ami nagyban hozzájárult az eklézsia jó előrehaladásához. Az egyháztagok, mind egyházi munka, mind pedig az erkölcsös élet terén elszámolással tartoztak a presbitériumnak. Jól példázzák ez utóbbit azok a presbiteri határozatok, amely 1847. augusztus 1-én és 1852. jan 25-én születtek:

„ Az Úrvacsorája kihirdettetvén, megkérdeztettek a Tanácsbírák túdnaké valamelly czégéres vétkű Egyházi tagot, ki mint ollyan az Úr asztalától elzárassék? Jelenték, hogy nem tudnak mást, mint S.J., ki a legközelebbi … vásár alkalmával E.M. feleségével amint mondják: illetlenül viselte magát, mellymiatt emlitett E.M. feleségét megverte. – Ezen dolog illő felvilágosítást kívánván, miután a bírák előtt, mint hogy ott még ma felfog vétetni, kijön, hogy a nevezett személyek illetlenül, hozzájuk nem illő módon viselték magokat, még ma Gondnok atyánkfia adja tudtokra, hogy az Úr asztalához, mint botránkoztatók nem járulhatnak. –„

„ G.J. tanítónak több botrányos tettei jelentetvén fel, névszerént: hogy a korcsmán részegségig iszik, és azt gyakran teszi, - hogy káromkodik, - feleségével éktelenül cselekszik, azt üldözi gyakori izben a templomba is részegen menvén az énekben zavarkodik, a gyermekekkel jól nem bánik, velök semmi előmenetelt nem tesz…
határoztatott: Minthogy említett tanitó atyánkfijának már gyakori izben tett erkölcstelen kihágásait az elnökség tovább behúnyt szemmel el nem nézheti,minthogy a már többször történt megintések reá nézve ugylátszik sikertelenek: Egyezőleg kimondatik, hogy óhajtaná az egyház, tőlle leendő megválását. Egyébb iránt a n.t. Látogatás eleibe fog ezen dolog terjesztetni. –„

Az, hogy milyen nagy fontossága volt e határozatnak, mi sem bizonyítja jobbban, hogy még ez évnél Józsefházai Kiss Andrást találjuk, az egyházi tanítók sorában.
1848 tavaszán megkezdődik a kőhordás, és ezzel kezdetét veszi a több esztendős munka, melyet a kitartás és az egy Istenbe vetett hit és reménység jellemez. A híveknek az volt a legforróbb óhajtása, hogy a földrengés és az idők viszontagságaitól megrongált és a hívek befogadására amúgy is elégtelenné vált templom helyébe újat építsenek. Bár a parókiális épületek is teljesen el voltak hanyagolva és pénz az egyház pénztárában csak 6 váltó forint volt, mégis 1852-ig rendbe hozzák a parókiális épületeket is és még ez év virágvasárnapján letették az új templom alapkövét.
1853-ban az épülő templom fala magába zárja azt az irományos ládát, melyben a lelkipásztor megírta a helység eredetét, nevének származását, a régi templom építésének és időnkénti javításának körülményeit, a lelkészek neveit, a szomszéd egyházközségek lelkészeinek neveit, az akkori elöljárók neveit. Sajnos a kőládába tett okmány szövege a mai napig ismeretlen, pedig ez fényt vetne a múltra, amelyről adataink nincsenek. Próbálkozások voltak a láda megtalálására, de eddig sikertelenül, éppen ezért szükségesnek tartom, hogy itt pontosan közzétegyem az akkori presbiteri határozatok szövegét.

1853. május 22-én: „ Az irományos kőládának a templom délajtaján fejül napkeletre eső legközelebbi lábba, a cokklin fejül egy ölre bététele junius 5.-re határoztatott. –„

1853. június 12-én: „Előadja lelkész, hogy az emlékiratos kőláda a kitűzött napon, június 5.én, csakugyan illő ünnepéllyel az 59. számban határozott helyre bététetett, hogy a jövendőség tudjon erről valamit, szükségesnek látja jegyzőkönyvbe vétetni azt, hogy mik vannak ebben:
1. Tiszteletes Derczeni András Úr neje: Szabó Lidia asszony ajándékozott egy nagy golyóbis alaku kétszintjátszó fehér virágu üveg edényt, hozzáillő fedőjével, melybe tétetett megolajozva három iv papiros, melyre tiszteletes Lelkész úr megírta ennek a helységnek eredetét, nevének honnan lett származását, viszontagságait, lakosait, annak számát, szomszédhelyeit, az ócska templom épitésének régiségét, időnkint vele tett javítását, az akkori előljárók neveit, Prédikátorokat, kik itten hivataloskodtak, a szomszéd ref. Egyházak lelkészeit, Szuperintendens, Rsperes nevét stb. –
2. Tétettek bele több darab ezüst és réz pénzek. – Tiszteletes Derczeni András tett bele egy 2 pengő forintos tallért, Tiszteletes Géresi László viski ref. Lelkész és neje: Lugossy Julianna asszony egy ezüst huszast, a halmi-i uraságok külön-külön piros csomócskákba különböző ezüst és rézpénzeket, az egyházi tagok közzül többen ezüst és réz pénzeket. – Ugy, hogy összesen a Halmi urakén kívül, melyek lepecsételve lévén, nem tudhatjuk összegét, lehet benne 5 ezüst forint. –„

Az épülő, új templomban az első istentiszteletet, szép idő lévén 1858. augusztus 8-án tartották, bár még nem volt befedve. Szeptemberben befejezi a tetőzetet Rumper József szatmári céhes ácsmester, de a lelkipásztor nincs megelégedve a munkával ezért, azt tanácsolja, ne fizessék ki a munkálatokért járó pénzt, hanem még 100 pengő forintokig törvényesen elmarasztalni látja, de amennyiben a consistorium és az egyháztagok, akik a vizsgálaton jelen voltak, úgy határoznak, hogy ki kell fizetni az ácsmester bent lévő bérét, akkor nem ellenkezik. Bár elismerik, hogy hibás a tetőzet, kifizetik az ácsmestert. 1861-ben az új bolthajtásos templom készen áll, de torony nélkül. Az összes kőműves munkát Katriba Ferenc józsefházai kőműves végezte el.
1862-ben Batizi András esperesi körleveléből kitűnik, hogy a tamásváraljaiak, bár hosszú éveken át épül templomuk, nem lankadnak, sem a munkában, sem pedig az adakozásban, és a fejlődésben.

„Tamásváralján, a Templom építés erélyes folytatása mellett egyház osztályu magtár és egyház osztályu kőboltozatos pincze építéssel adta uj jelét az egyh. község vallásos buzgóságának. Egyed Márton 5 frt. Néhai Vászka Sára 8 frt. Pénzzel is segélvén a Templomépítés nagy munkáját. „

1863 virágvasárnapján egy vihar leszakítja lécestől nagy táblákba az 5 éve elkészült tetőzet egyharmadát, és részben a parókiára, részben Szabó István háza eleihez csapta. De másik esztendőben Batizi András esperes, a LXXIX. Körlevelében arról számol be, hogy:
„Tamásváralján az 1863.iki virágvasárnapon duló szélvész által nagy részben merongált templom fedélzet egészen hejre hozatott és egy erős új harangláb készíttetett…”

A templomépítés munkájában a gyülekezet tagjai nagy buzgósággal vettek részt. Pénzáldozattal, közmunkával minden utasításba engedelmességgel követték kiváló vezető lelkészüket, akit az Isten 1864-ben elszólított közülük. Őt tartják Tamásváralja második megalapítójának, aki a híveket a helyes gazdálkodásra is megtanította.
Ez évtől sajnos hiányoznak a presbiteri jegyzőkönyvek, így nem sok adatat áll rendelkezésre, az egyházközség életére vonatkozóan.
1864-1866 között Ladányi Pál, majd 1866-ban Séra József lelkipásztor feladata az egyházközség vezetése. Még mindig tart a templomépítés, hiszen az 1866/94. számú esperesi körlevélből megtudhatjuk, hogy adományoztak:

„Tamás váralján: Templom építésre gr. Teleky Sándor e.m. segéd gondnoka 6. mázsa vasat és 1000 darab lapos faragott követ, a Halmi közbirtokosság 100 öl fát…”

A templom belső rendbe hozása Boda Károly lelkipásztor nevéhez fűződik, akit a dühöngő tífuszjárvány feleségével együtt hirtelen sírba döntött. 1867-1874 között volt a gyülekezet lelkésze.
1874-ben választotta meg egyhangú lelkesedéssel a gyülekezet Bíró Lajost, a helybeli tanító fiát. Az ő idejében kezdődött az új iskola építése. Szívvel lélekkel szolgálja szülőfaluját. Nagy szeretetének bizonysága, hogy mikor Szőllősre hívták meg lelkipásztornak, ott sem feledkezett meg első gyülekezetéről és végrendeletileg a szüleitől örökölt 1 köblösnyi szőlőföldet a Váraljai hegyen az egyház illetve a mindenkori lelkész használatára ajándékozta.
1884-ben Csernák István gyulai lelkész, maramaros-ugocsai esperest a gyülekezet, egyhangúlag választja meg lelkipásztorának. Fia, Csernák Béla, a későbbi püspök így ír Csernák István esperessé választásáról és Tamásváraljára kerüléséről:
„Így érkezett el az 1883-ik esztendő. Ebben az évben töltötte be Forgolányfalva lelkipásztora, Gönczy Dániel szolgálatának ötvenedik esztendejét.
A Hegyi Traktus elhatározta, hogy ebből az alaklomból nagy jubileumi ünnepséget rendez és meghívják magát a püspököt, Révész Bálintot is, a hírneves imádkozót. Ünnepi prédikátornak meg a gyulai papot, Csernák Istvánt jelölték ki. Felsereglett akkor Forgolányba mondhatni az egész Ugocsa vármegye, legalábbis minden református lelkipásztor az esperessel együtt, aki az ünnepség záróimádságát mondotta. Ott volt az alispántól kezdve az országgyűlési képviselőig a vármegye előkelősége is.
Az ünnepi prédikátor nagy tisztességet aratott a Hegyi Traktusnak. A szép siker Csernák István gyulai lelkipásztorra irányította a közfigyelmet, aki már akkor bírta az egyházmegye bizalmát, mint egyházmegyei lelkészi-özvegy gyámolda pénztárosa.
Történt, hogy az esperes még az évben meghalt, és az egyházmegye gyülekezetei Csernák Istvánt választották meg esperesnek. Megüresedvén Tamásváralja is, az új esperes 1884-ben költözött ide át.”
Állását elfoglalva, főfeladatának tartotta egyházmegyéje mellett egyházközsége felvirágoztatását. E célja elérésében segítő kezet nyújtott jó barátja, György Endre egykori miniszter e.m. gondnok is. Tizenhat évi szolgálata alatt erős kézzel dolgozik egyháza előhaladásán. Az ő idejében épült a ma is fennálló parókia.
Lelkészük mellett, az egyház tagjait is az áldozatos munka és lelkesedés jellemzi. Az 1892-ben Máramaros-szigeten tartott évi rendes közgyűlésen az esperes-lelkész így beszél a tamásváraljai parókia építésével kapcsolatosan:

„ Tamás-Váralján a hivek az új papi lak építése körül 350 frt. Értékű gyalog- és szekeres napszámot teljesítettek. Ezenkívül Csernák István és neje 20 frtot, a gyülekezet 20 frt értékű épületfát, Papp Emánuel nagy-tarnai gör. kath. lelkész 1000 drb. Zsindelyt adtak az egyháznak. (…) Tamás-Váralján új papi lak építtetett 2031 frt költséggel.”

Ezen kívül gondoskodott a hibás építésből kifolyólag napról napra repedező templom újraépítési költségeinek előteremtéséről. A félszázaddal azelőtt hibásan épített templom több ízben sikertelenül próbált megszilárdításához megszerezte az anyagi eszközt – a szükséges pénzt. 1900-ban már együtt volt a pénz, mikor váratlan halála megakadályozta terve megvalósításában. Nemes munkájának hosszú időn át emlékeztető jele az a díszes síremlék, melyet egyházmegyéje emelt sírhantja fölé. Biki Ferenc az egyházmegye utolsó esperese így emlékezik nagynevű elődjére:

„ Csernák Istvánnak sok jó barátja volt. Ezek közé tartozott Nagy Frigyes feketeardói, Toroczkay Gyula dabolci, majd bábonyi pap. Első helyen állt Bíró Lajos nagyszőllősi lelkész. Tulajdonképpen ketten kormányozták az egyházmegyét. Közösen megbeszéltek mindent. E közös megbeszélésnek köszönhettem én is előhaladásomat. Jó barátja volt Várady Gábor az egyházmegye széles látókörű, bölcs gondnoka. Sokszor vizitáltunk együtt. Én áhítattal hallgattam Várady nagy tudásáról tanúskodó beszédeit. Ide tartozott Török Imre, akinek nagy szőlőbirtoka volt a halmi hegyen. Feleségével Újhelyi Ceciliával már csak annyit bírtak hajdani nagy vagyonukból. Ide tartottak gyakran György Endre a későbbi miniszter, az összeomlás előtti Máramaros-Ugocsai egyházmegye utolsó gondnoka. Tóth Sámuel, debreceni teológiai professzor, az egyházkerület, a konvent, a zsinat jegyzője. Tabady Lajos szatmári lelkész, Szabó János, a békés-bánsági egyházmegye esperese, Szeremley Sámuel, a hódmezővásárhelyi lelkész, Kiss Áron porcsalmi pap, szatmári esperes, a későbbi püspök. Szarka Boldizsár vetési lelkész, akinek szőlője volt a gyula hegyen, éppen szemben a gyulai papkövesmáli szőlőjével…
Csernák István háza – a váraljai Sion – az igazi, őszinte barátságnak, a szives vendég szeretetnek nemes háza volt. Csernák István jó lelkű, minden emberen segíteni kész…”


A XX. század


1900-tól Bodnár Béla vette át az egyház vezetését. A templomot hibás építése és földcsuszamlás miatt 15-20 évenként erősíteni, javítani kellet és kell a mai napig is. A többször megkísérelt megszilárdítás után a templomot először 1901-1902-ben renoválták. Ekkor a templom hátsó részét lebontották és nagy részben téglából, újrarakták. Ugyanebben az esztendőben építették a máig meglévő tornyot is. 1902-ben a templomot ünnepélyesen felszentelték.
1910. szeptember 3-án született Tamásváralján Karikás Margit, később férje után Petrovics Jánosné, aki mint hímző kapta 1972-ben a Népművészet mestere címet. Vásárosnaményban halt meg 1978 július 7-én.
A 36 évi szolgálati ideje alatt még kisebb nagyobb javítások történtek a templomon, a parókián és az iskolán. 1912-ben az iskolát cseréppel, 1914-ben pedig a templomot és a papilakot palával újrafedik. 1914-től háborús évek következnek, szegénység, nyomorúság. 1918-tól nagy nehézségbe ütközik az iskola fenntartása, de azért nem lankadnak. 1924-ben a háborúba elvitt harang helyett újat szereznek. 1933-ban az iskolatermet bővítik ki. 1914-től a templomon és a parókián vajmi kevés javítást eszközölnek. Az iskola fenntartása teljesen igénybe vette a gyülekezet anyagi erejét.
Az anyagi gondokon és az építkezések gondjain kívül, másféle gondok is előálltak ebben az időben is. 1936. november 29-i presbiteri gyűlésen a következő probléma megoldása került előtérbe:

„Presbitériumi gyűlésünk alatt szóba kerül, hogy az egyház „várhegyi” erdőségének egyes részeit a szomszédos román községek lakosai erősen rongálják, úgy, hogy ez erdőséget a teljes letarolás eshetősége fenyegeti, mivel az egyháznak nincs módjában sem megőrizni, sem megőriztetni, mert a „baltás” kerülőt a kárt tevők nem respektálják, fegyvert pedig a magyar nemzetiségű kerülő nem kaphat, azért presbitérium azt a határozatot hozza, hogy mivel van is jelentkező, aki a veszélyeztetett erdőrészlet fáját kitermelné,… ezt a veszélyben forgó erdőrészletet kitermelés végett eladja.”

Bodnár Béla lelkipásztor belefáradt a harcba, melyet folytatott, ez a küzdelem és az egyház anyagi terheinek növekedése az idegeit teljesen felőrölte. A régen megérdemelt nyugdíjazást végre halála évében 1936-ban megkapta, de ennek már nem örülhetett.

Időközben a templom és a parókia is megrokkant, annyira, hogy az államhatalom emiatt a templomot be akarta záratni. A torony dűlőfélben volt, a parókia falai megrepedeztek, két sarka leomlott, az egyház adóssága pedig 60 ezer lejre rúgott.
1937 márc. 7-én iktatta be új lelkészét Lengyel Lászlót a gyülekezet, aki bár csak adósságot talált, mégis erős hittel és lelkesedéssel azonnal a romok eltakarításához s építkezéshez fogott. Az ő beiktatásáról a presbiteri jegyzőkönyvben a következőket olvashatjuk:

„Az új lelkész Lengyel László az egyház hivatalos pecsétnyomóit átveszi, az előre látott és tudott nehéz munkát: ami a romok megépítésében és az egyház anyagi jólétének megalapozásának várakozik reá – felelősségének teljes tudatában szívesen vállalja. Jó reménységgel van új lelkész az irányban, hogy ebben a végtelenül nehéz munkájában a presbitérium tagjaiban segítőtársakra talál s így a vállvetett közös munka megteremti azt a megújhodást és megépülést, amit ez a gyülekezet és egyházi hatóságaink remélnek és várnak ennek az egyháznak további életében, mindezek után új lelkész hivatalát elfoglalja.”

Honnan? Miből? Kérdezték csodálkozó szemmel az emberek? A munka azonban megkezdődött és mikor látták a gyülekezet tagjai, hogy halad is, bízó hittel és nagy lelkesedéssel állottak be a lelkész köré sereglett munkatáborba. 1937 április 4-én a gondnok jelenti, hogy a lelkészi lakás és a templom renoválása tovább nem halasztható, hiszen a templom tornya bármelyik pillanatban ledőlhet és a parókia falai is kidűlő félben vannak. Ezért a presbitérium úgy határoz, hogy a templom tornyának lebontásához és visszarakásához és a parókia teljes renoválásához a legrövidebb időn belül hozzáfognak. Ezekhez a munkálatokhoz az egyházmegye 20693 lej missziói segélyt utalt ki. A renoválási munkálatokat Neumann Márton halmii mester végezte, aki keresztyén munkásokkal dolgozott és a szerződésben megállapított munkákért 37 ezer lejt kért. A munka olyan jól haladt, hogy augusztus 1-én megtörtént a toronygömb és a csillag ünnepélyes feltétele. A szatmári „Újság” augusztus 2-i számában így szmol be erről az eseményről:

„Tegnap ünnepélyes keretek között tették fel a megrenovált templomra az új aranyozott csillagot és gombot. Az ünnepségre sokan utaztak ki Tarnamareról, Halmeuból és Satumareról is. Városunk magyarságát és a Magyar Pártot dr. Kiss Endre vezetésével népes küldöttség képviselte.(…) Az ünnepség délután kezdődött de már délelőtt sürgött-forgott a cinterem körül az egész falu. Díszkaput építettek, sátrat vertek, szerencsekereket állítottak, tombolát rendeztek, malacot, csirkét sütöttek. De amikor megkondult a harang, mindnyájan letették a szerszámot és a templomba siettek, ahol Méhész Géza legátus beszélt. Délben megérkezett a csillag. Az örvendező emberek ujjongva fogadták. Délután 4 órakor pedig gyönyörű népi viseletükben odasorakoztak a templom köré. A zsoltár olyan zengőn röppent fel az ajkukról, hogy megremegtették a harangot s elhangzása után is úgy visszhangozták a hegyek, mintha égi karok ismételnék. A csillagra virágokat és tizenöt hímzett kendőt tettek s azzal emelték a magasba a falubeliek szüntelen éneklése közben.”

A feldíszített gombot és a csillagot tizenkét leány vitte a templom elé, a lelkész a gombba tette a presbitérium aláírásával ellátott emlékiratot, majd a tizenkét leány felhúzta a gombot, majd a csillagot a templom tetejére.
Nem volt olyan kérés és panasz, amit a további munkák során is a gyülekezet ne teljesített volna, még a legszorgosabb aratás idején sem. A 18 kilométerre levő Túrból 70 szekér homokot hordtak a faluba, az egyház erdejét maguk ritkították meg és abból 100 szekér fát hordtak be Halmiba, hogy annak árából a költségeket fedezzék. Ennek köszönhető, hogy a templom és a parókia egy fél év alatt kívül-belül teljesen megújult. A lelkésznek hűséges munkatársa volt az építkezésben Egyed József gondnok, a presbitérium és az egész gyülekezet. Az építkezés a közmunkákon kívül mintegy 200 ezer lejbe került. A szükséges pénzt a gyülekezet tagjainak önkéntes adakozásából, az egyház üzemterves erdeje egynyolcad részének házilag való kitermeléséből és az így nyert fa és cser eladásából, a lelkész gyűjtéséből, valamint a torony gomb feltétel és templomszentelési ünnepélyek jövedelméből teremtették elő. A gomb feltételének ünnepélyén a tiszta jövedelem 10027 lej volt, a templomszentelési ünnepség bevétele 10433 lej volt, az önkéntes adakozásokból befolyt összeg 24686 lej volt.
A templom felszentelése 1937 szept. 27-én ment végbe. A templomfelszentelési örömünnepre a templomépítő nagyatyja és a paróchia építő édesatyja iránti kegyelet és a váraljai gyülekezet iránti szeretete elhozta a távolból Csernák Béla nagyváradi lelkészt, egyházkerületi főjegyzőt is, aki gyermekéveit Váralján töltötte. Boldogan emlékezett vissza a Kárpátok lábánál fekvő kies falucskára s meghatódott lélekkel kérte az Isten gazdag áldását a megújított templomra s a gyülekezet tagjaira, pásztorára.
A szentelési beszédet a nagybányai e.m. esperese Boros Jenő nagytiszteletű úr mondta, aki fél évvel azelőtt iktatta be az új lelkészt hivatalába, aki látta a romokat és a pusztulás és kétségbeesés szélén álló gyülekezetet. „Csoda történt itt” – mondta – „Új életre ébredt minden, a csüggedt szívekbe reménység költözött, Isten megsegítő kegyelme, a lelkipásztor és gyülekezet buzgó munkássága ismét a virágzó gyülekezetek közé iktatta a tamásváraljai egyházat.

1939 októberében a román hatóságok Lengyel Lászlót eltávolítják állomáshelyéről, és az esperes, Váraljára a nagytarnai lévita lelkészt, Dénes Lászlót nevezte ki, mint felügyelő lelkészt. Azonban másik év szeptemberében ismét a gyülekezetben találjuk Lengyelt, akiről ezt olvashatjuk a presbiteri jegyzőkönyvben.
„Miután imádságban is megköszönte Istennek, hogy hazavezérelte gyülekezetébe, még egyszer hálát ad az Istennek, hogy teljes testi épségben és egészségben térhetett haza a két és fél hónapi kolozsvári börtön s majd a Magyarországra való kiutasítás s a kilenc hónapi ott tartózkodás után. (…)
Elmondja továbbá, milyen felejthetetlen élmény volt 1940 szept. 5-én – a magyar honvédokkal bevonulni Szatmárra a szülővárosába – az az örömteli boldog érzés elégtétel volt minden elviselt szenvedésért, - valamint azt a napot sem felejti el, amikor a magyar zászlóval szept. 7-én megjelent a községben s látta a község lakóinak örömét, szeretetét, ragaszkodását – hűségét – amikor egy évi távollét után – végre mint szabad magyarok énekelhettük „Isten áldd meg a magyart.”(…) Megköszöni a presbitériumnak a türelmes várakozást s felhívja a figyelmét az imádkozásra s az új hazában még szükségesebb munkára. –„

1944-ig szolgál ezzel a hittel és munkakedvvel Váralján, majd 1944-1945 között ismét Dénes László szolgál be, mint felügyelő lelkész. 1942-1945 közötti időszakról sajnos nincsenek jegyzőkönyvek, ezért nem tudjuk, hogy milyen munka és élet folyt a gyülekezetben.
1945-1949 között Hadházy Antal volt a gyülekezet lelkipásztora. Ebben az időszakban is találkozunk még az egyházfegyelmezéssel. 1947 januárjában a presbitérium tárgyalja azoknak az ügyét, akiknek cselekedete az Egyházi törvényekbe ütközött, hiszen az Iskolának tetemes kárt okoztak. A presbitérium a következő határozatot hozza:
„Mivel nevezett egyháztagok káros cselekedetüket mind e mai napig jóvá nem tették, Presbitérium az „Egyházfegyelmi Szabályrendelet 3.§. á pontja alapján vétkeseknek mondja ki őket és kiskorú gyermekeiket s ezért száz-százezer Lei pénzbírsággal sújtja fentnevezett egyháztagokat és minden okozott kár megfizetésére. A bírságot és a kártérítés összegét 8 napon belül juttassák el az Egyház pénztárába, mert ellenkező esetben egyházi adójuk terhére írjuk maximális áron átszámítva búza-értékre s ez esetben a Szabályrendelet 4.§.d. pontja értelmében Presbitérium a fentnevezett egyháztagokat, valamint gyermekeiket egész életükre megfosztja választó és választható joguktól, vagyis semminémű egyházi jótéteményben sem részesülhetnek ez jegyzőkönyvben megörökítendő és a szószékről kihirdetendő.”

1948-1982 közötti időszakról nincsenek jegyzőkönyvek, így csak annyit tudunk, amennyi id. Szűcs Antal jegyzeteiben szerepel, aki 1952-1964 között volt lelkipásztora a gyülekezetnek.
1953-ban a templom falait összekötő vasakkal húzatták össze, mely munkálatot Balogh Béla gondnok és a presbiterek végezték el, a Mohl testvérek által készített összekötő vasakkal, hogy megakadályozzák a falak széthúzódását. A templom hátsó részének süllyedésének problémája ismételten előtérbe került, a templom javítási munkálatai közben. Tóth Kálmán okleveles építészmérnök végezte el a megfelelő vizsgálatokat, hogy kiderítsék a süllyedés okát.

„Lelkész elnök jelentette, hogy Tóth Kálmán épitész-mérnök egyházunkba érkezett és templomunk körül 5 helyen próbagödröket ásatott s megállapította, hogy templomunk hátsó süllyedésének és a falak megszakadásának oka a fundamentumban évek óta összegyűlt víz, melyet u.n. alagcsövezéssel el kell vezetnünk, mely után az alap kiszárad, s a további süllyedés megszűnik.”

Sajnos ez a megoldás nem bizonyult jónak, hiszen mind a mai napig süllyed a templom hátsó része.
A templom és a parókia renoválása nehézkesen haladt, mert nehezen teremtette elő a lelkipásztor és a presbitérium a szükséges összeget, azonban Isten segítségével 1962-ben a templom és parókia megújult kívül-belül. A javítási munkálatokat Nagy Endre halmi kőműves, és Maczó Ádám ugyancsak halmi bádogos iparos mesterek végezték el.
1964-től kezdi meg szolgálatát az egyházközségben Szép Elemér lelkipásztor, aki eddig a leghosszabb ideig pásztorolta a tamásváraljai eklézsiát. A 38 év alatt több alkalommal is renoválták a templomot. 1978-ban a tetőszerkezetet javítják és festik, majd 1984-ben elvégzik a templom külső renoválását. 1987-ben sikerül a belső javításokat is elvégezni és az időközben megrongálódott tetőzetet is rendbe tenni. A belső javításokat Bartha Pál festő, egyháztag végezte. 1996-ban, Fülöp Károly gondnoksága idején készült az betonlépcső, amely megkönnyítette a dombra épült templomhoz jutást. 2000-ben ifj. Egyed Mátyás gondnok és Egyed Sándor presbiter javaslatára, mert földmozgás miatt a templom tetőszerkezete erősen megrongálódott, Oláh János helybeli vállalkozó, megerősíti a tetőszerkezetet, a pala helyett pedig cseréppel fedi vissza a templomot.
2001 áprilisában tartott presbiteri gyűlésen kimondják a templom külső-belső javításának szükségességét, és ugyanebben az évben be is fejezik a belső javítást, amelyet Szűcs József sárközújlaki vállalkozó végzett. A templom belül megújult, a szószéket, a koronát és a papi széket „eredeti aranyfürt lapokkal” díszítették.
2002-ben Szép Elemér nyugdíjba vonul, így a külső templomjavítást utódja szolgálata alatt végzik el 2002-2003 között.


A református egyház lelkészei

1. Gáti István 1775-1778
2. Tóth György 1778-1785
3. Farkas József 1785-1805
4. Szilágyi János 1805-1821. (esperes)
5. Nagy Mihály 1821-1825
6. Lukahalmosi Nagy György 1825-1830
7. Sz. Szabó András 1830-1837
8. Bányai Sámuel 1837-1840
9. Ladányi Imre 1840-1842
10. Derczeni András 1842-1864
11. Ladányi Pál 1864-1866
12. Séra József 1866 ?
13. Boda Károly 1867-1874
14. Bíró Lajos 1874-1884
15. Csernák István 1884-1900. (esperes)
16. Bodnár Béla 1900-1936
17. Lengyel László 1937-1939
18. Dénes László 1939-1940
19. Lengyel László 1940-1944
20. Dénes László 1944-1945
21. Hadházy Antal 1945-1949
22. Barkász Imre 1949-1951
23. Tóth Lajos 1951 ?
24. Szűcs Antal 1952-1964
25. Szép Elemér 1964-2002
26. Simon Attila 2002-napjainkig

A református egyház tanítói

1. Magyari Gábor 1800-1808 (egyben a község jegyzője)
2. Szabó Márton 1809-1821
3. Nagy Ferencz 1822-1839
4. Nagy István 1839-1844
5. Bíró Benjámin 1844-1849
???
6. Gálfi József 1841-1852
7. Józsefházai Kiss András 1852 (nem kapott esperesi elbocsátót)
8. Bíró Benjámin 1853-1858
9. Viski Mezei Benjámin 1858-1859
10. Fejér István 1859-1860
11. Nagy Gerzon 1860-1863
12. Barta Sándor 1863-1864
???
13. Nagy Károly 1887-1895
14. Dobrai Elemér 1895-1897 (3-ad éves képezdés ideiglenesen)
15. Bordi v. Bordé István 1897-1898 (3-ad éves képezdést püspöki engedély mellett)
???
16. Adorján Blanka 1930-1940
17. Kelemen Ida 1940-1941
18. Kondor Katalin 1941-1942
19. Enyedi József 1942-1944
20. Ilondai Ibolya 1944
21. Balogh Irén 1944
22. Hadházyné Soós Katalin 1945-1946
23. Apai Etelka 1946-1949

A harangok

A tamásváraljai református eklézsiának a toronyban két harangja van, amelyek istentiszteletre hívogatják a híveket.
A nagyharangon a következő felirat olvasható: „A.T.VÁRALLYAI H.V.T. TART. E.Köz. Költs. Önt. An. 1811.” Súlya: 150 kg. A kisharang felírása: „Az áldozatkész hívek adományából készíttette a tamásváraljai Ref. Egyház. 1924. évben. Öntötte Klein Oszkár Cugiron.” Súlya: 120 kg.
1834-ben újraöntenek egy elhasadt harangot, de nem tudjuk, hogy ez a most is meglévő 1811-ben öntetett nagyharang, vagy egy másik harang lehetett.
A harangokat mai napig kézzel szólaltatják meg.




Felhasznált források

A Tamásváraljai Református Lelkészi Hivatal irattára:

Második Locale Protocollum…, 1824-1867. 92. o.
Jegyzet, id. Szűcs Antal, 1962
Presbiteri jegyzőkönyv, 1982-2002
Presbiteri gyűlések jegyzőkönyvei, Tamásváralja 1935 julius 28 – 1948. jul. 28


A Szatmári Állami Levéltár:

Acte de avere Nr. 167
Eclesiastice Nr. 168 Presbiteri jegyzőkönyvek 1845-1865
Acte de scoli Nr. 169


A Halmi Református Lelkészi Hivatal irattára:

Jegyzet, Fodor Lajos, Halmi Máramaros-Ugocsában
A máramaros-ugocsai ev. Ref. Egyházmegye 1892. évi augusztus hó 11-én, M.-Szigeten tartott közgyűlésének Jegyzőkönyve. Nagy-Szőllős, 1892.

Református Árvaházi Képes Naptár 1940

Révai Lexikon



SA

Tamásváralja története

Fekvése

Szatmárnémetitől északkeletre, Batarcs és Halmi közt fekvő település.

Nevének eredete 

Nevét egykori birtokosáról, a Káta nemzetségbeli Tamásról kapta.

Története 

Tamásváralja nevét 1839-ben, 1890-ben Tamás-Várallya néven írták.
A település várát Fényes Elek is említette leírásában, mely szerint sáncai és romjai még láthatóak voltak. 1284-ben említik a vár építtetőjének, Káta nemzetségbeli Tamás-nak Bábony földön lévő hegyen épült várát.
1323-ban már csak a vár helyét "locus castri" néven. A vár valószínűleg az oligarchiával kapcsolatos küzdelmek alatt pusztult el. Káta nembeli Tamás V. István ifjabb király híveként 1265-ben részt vett a barcasági Feketehalom vár védelmében. Az oklevelekben 1299-ig szerepel.
A település a Trianoni békeszerződés előtt Ugocsa vármegye Tiszántúli járásához tartozott.

Forrás: Wikipédia