2011. december 23., péntek

Hogyan rontsuk el Ünnepeinket?

December: ünnep ünnep hátán, minden erről szól az akciókat hirdető reklámújságtól a híreken át a szószéken prédikáló lelkészig.  Áhítatos légkör, Istenre figyelő csendesség? Ugyan már, több realitás van egy sci-fi regényben! Családtagjainkkal, barátainkkal való kapcsolatok ápolása, erősítése? Lehetetlen egy ilyen zsúfolt, stresszes hónapban?! Hagyományaink ápolása, új dolgok kipróbálása? Minek, hisz magunkra sincs időnk, erőnk!
Végre forduljunk olyan irányba, amelyiken biztosabb a járásunk. Gyakoroljuk azt, amihez úgyis jobban értünk. Rontsuk el az ünnepeinket! De ne csak úgy töredékesen, bizonytalanul, félmunkát végezve, ahogy szoktuk, hanem végre professzionális formában, módszeresen.
A következőkben bemutatnék kétszer tizenkét tanácsot, amelyek segítenek végérvényesen szétforgácsolni az adventi készülődésünket és a karácsonyi ünneplésünket.
A pontok megalkotásában segítségemre volt a Győr-szabadhegyi „Kincskereső“ családos kör szülői gárdája és a felnőttkör tagjai.
Hogyan rontsuk el az adventünket?
1. Ne vegyél adventi koszorút, készíteni pedig végképp tilos!
2. Ne legyél személyválogató, egyformán legyél hűvös, tartózkodó mindenkivel, légy elviselhetetlen.
3. Szakíts minden fajta hagyománnyal!
4. Kerüld el a templomot! Zárd ki Istent!
5. Légy önző!
6. Ne dőlj be a szeretetbeszédnek, rontsd el mások örömét is.
7. Legyen az ünneppel, az ünnepléseddel kapcsolatban határozott elképzelésed, és mindenképp ragaszkodj hozzá!
8. Merülj el akár többször is az adventi vásár forgatagában, hagyd, hogy vigyen az ár. Kerüld a kreativitást, csak kész dolgokat vásárolj, ha lehet, akciósan, hitelre.
9. Soha ne légy csendben, soha ne legyen csend körülötted!
10. Csinálj minél több dolgot minél rövidebb idő alatt! Ne várj semmire, mindent azonnal…
11. Csak a pénztárcád tükrében szemléld az adventedet!
12. Vágyj arra folyamatosan, ami nincs, amire nem is lesz lehetőséged!

Hogyan tegyük tönkre a karácsonyt?
1. A házadat világítsd ki, ne a szívedet! A sikeres karácsony a villanyszámládon mérhető.
2. Rombold le gyermekeid minden illúzióját. A cinizmus a legjobb eszközöd, ezt ne felejtsd el!
3. Hölgyeknek: a lényeg a készülődés, a vásárlást, takarítást hagyd december 24-re. Ilyenkor 120 százalékot kell hozni, az amúgy is túlzsúfolt napokban legyen tökéletes rend, kristálytiszta lakás, háromféle menü, nyolc sütemény stb.
4. Uraknak: csakis saját kézzel faragott fenyőt lehet állítani a tartóba! 24-én délben keresd meg az égősort, majd miután kibogoztad nagy nehezen és rájöttél, hogy rossz, szaladj venni egy újat.
5. Személyes kapcsolataid ápolására, családi kötelékeid erősítésére egyetlen mód: a közös tévénézés.
6. Szenteste se kapcsold ki a mobilodat. Hívj fel minden rokont, barátot, vagy küldj sms-t.
7. A régi sérelmek felhánytorgatásának, családi problémák megbeszélésének legjobb pillanata az, amikor körülülitek az ünnepi asztalt.
8. Még véletlenül se örülj az ajándéknak. Ne higgy mások örömének sem, úgyis csak megjátsszák.
9. Egyél és igyál többet a kelleténél, többször is az ünnepek alatt.
10. Mindenképp látogass meg az ünnep két napján minél több vidéki rokont minél nagyobb területet átfogva!
11. Ha a templomban vagy: az igehirdetés alatt azon járjon az eszed, mi minden maradt el eddig, mi nem lett olyan, mint szeretted volna, az úrvacsorakor pedig aggódj az elkövetkező dolgok miatt (honnan késel el, ki nem fog örülni az ajándéknak stb.)
12. Légy tökéletes, és felelj meg minden általad vélt elvárásnak.
Nincs garantálva a biztos siker, de ha minden pontot betartunk, megnő az esélye, hogy az ünnepek után elégedetten vehetjük tudomásul: minden romokban van, Istennel csak gyengült a kapcsolat, a házastársunk haragszik ránk, a gyermekünk nem áll szóba velünk, fáradtak vagyunk és üresek.
Ha tényleg így akarjuk, persze…
Ha mégsem ünnepeink lerombolása a célunk, akkor is használhatjuk a listánkat. Vonuljunk el egyedül, vagy üljünk össze szeretteinkkel egy csendes este, majd fogalmazzuk meg a huszonnégy pont ellentétét, fordítottját, pozitív párját. Ha ez sikerült, már csak tartsuk magunkat ahhoz, amit leírtunk vagy átbeszéltünk. Talán sikerülhet mégis az, amiben kevésbé vagyunk jók, de valahol mégis mindig meg akarjuk valósítani.
Sikerülhet ünnepelni, igazán és szépen.
Forrás: parokia.hu

2011. november 23., szerda

Mi lesz veled református Ugocsa?
Elhangzott 2011. november 6-án, a IX. Ugocsai Presbiteri Találkozón.

Gondolkodjunk együtt egy olyan kérdés kapcsán, amely nem általam kitalált és választott kérdés, de mert itt élek és szolgálok Ugocsában, az én kérdésem is, sőt mindannyiunk kérdése.
Amikor megkaptam a felkérést az előadásra, rögtön tudtam, nem lesz könnyű dolgom. Azon gondolkodtam, hogy egy olyan előadást várnak el tőlem, ami választ fog adni a címben megfogalmazott kérdésre.
Kicsit szétnéztem a világhálón és arra döbbentem rá, hogy ez a kérdés: „Mi lesz veled?”, kordivattá vált kérdés. Ilyeneket olvasunk: Mi lesz veled Magyarország? Mi lesz veled magyar kultúra? Mi lesz veled Petőfi? Mi lesz veled TV? Mi lesz veled olajár? stb.
A kérdés mindig akkor merül fel, amikor valaki vagy valami veszélyhelyzetbe kerül. Ha ez mindannyiunk kérdése, akkor azt feltételezhetem, hogy ugocsai reformátusságunk jövője veszélyben van. Éppen ezért, pontosítanám a címet: Mi lesz velünk, a református Ugocsával?
Hála Istennek, abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nem független tőlünk a jövőnk. Nem kívülállókként nézzük az ugocsai reformátusság jövőjét, hisz mi vagyunk az ugocsai reformátusság. Ezek szerint nem lehetne, de mégis sokan kívülről nézik a jelen helyzetet.
Statisztikáink sajnos egyre rosszabbak. Az Úr 2002. évében az ugocsai 7 gyülekezetben 1475 református lelket tartottunk számon. 2009-ben pedig már csak 1252-en voltunk. Azóta is csak fogyásról beszélhetünk. Sajnos 8 év alatt 223 lélekkel lett kevesebb református népünk ezen a vidéken. Ez a szám nagyobb, mint 5 ugocsai gyülekezet lélekszáma.
Tudjuk, hogy ezek statisztikák, de a gyülekezet élő, valódi, nem statisztikában szereplő száma egészen más. A 2002-2009-es években, úrvacsorával élők számának átlaga egy alkalommal 379 itt az Ugocsában. Ez kb. 30%, de miért nem úrvacsorázik a maradék 70%? Az istentiszteletek látogatásának statisztikáját el sem készítettem, hiszen elég csak bemenni, főleg vasárnap délután templomainkba s igen szembeötlő: hányan kívülről nézik reformátusságunkat.
Nagyon fontosnak tartom tisztázni, hogy mit is jelent a református jellemző (vagy csak jelző?). A reformok időszakát éljük. Nap, mint nap azzal találkozunk a társadalmi élet minden területén, hogy reformokat akarnak bevezetni azok, akiknek éppen megadatott a lehetőség, hogy vezessenek. A reform újítást jelent. Kíváncsi voltam egy nem egyházi magyarázatra, ezért az Értelmező Szótárt ütöttem fel és ott a következő magyarázatot találtam: a haladást segítő, nem gyökeres átalakítás, változás. Egybecseng a reformáció fogalmával. A kettő ugyanaz?
Domahidi Béla lelkipásztor gondolatát vettem kölcsön, aki a feltett kérdésre: „Reform vagy reformáció?” a következő gondolatot fogalmazza meg: „a két fogalom nem zárja ki egymást, sőt, legtöbbször elválaszthatatlan párost alkot, ám jogos a „vagy” határozott fenntartása, ha a reformok reformáció nélkül vagy helyett hajtatnak végre.” A reform egy külső cselekvés, amelyet át kell hasson és talán meg kellene előzzön egy megújult, belső látás és élet, melynek gyökere egyedül a Szentírásból kell tisztaságot, bölcsességet felvegyen.
A kérdésre Mi lesz velünk, református Ugocsa? a választ a nevünkben hordozzuk: meg kell újulni! Mondhatnánk, hogy ezzel nincs is gond. Az elmúlt közel egy évtized alatt igen látványos megújuláson mentek keresztül gyülekezeteink. A teljesség igénye nélkül sorolva, megállapíthatjuk, hogy Dabolcon templomjavítás volt, parókiát modernizáltak. Halmiban ravatalozót építettek, parókiát korszerűsítettek, öregek klubját alakítottak ki. Kisbábony gyülekezeti termet alakított ki, templomot javított, parókiát modernizált. Túrterebesen megújult a templom, parókiát javítottak, Tamásváralján szintén templomjavítás, gyülekezeti ház kialakítás és parókiakorszerűsítés történt. Igen sok „projekt” sikerült! Fülembe cseng Dr. Zalatnay István egy nemrég hallott előadásának megfogalmazása, mely szerint ma már nem is jó lelkipásztor, akinek nincs egy-két futó projektje. Úgy tudom, nem e szerint fognak ama napon megmérni minket, de természetesen ez is feladataink közé tartozik a mában, amelyet végezni kell. Mégis marad a kérdésünk? Mégis érezzük, hogy valami nincs rendben? Az építkezések, javítások működnek, van külső megújulás. Sajnos sokkal nagyobb mértékű, mint a belső. Javaslok elindítani két, külső megújulást célzó projekt mellett legalább egy „lelki projektet”. Indokolt ez akkor, amikor a református Ugocsában, Reformációi istentiszteleten 2002-ben 515-en az 1417-ből, 2009-ben már csak 415-en az 1.204-ből vettek részt.
Érdemes végiggondolni, hogy a keresztyénség hajnalán, amikor a gyülekezetek életéről és feladatairól olvasunk, nincs szó infrastruktúra-fejlesztésről. Pál egyetlen egy gyülekezetnek sem írja, hogy ez a feladatai közé tartozik. Nem mintha nem lett volna infrastruktúra, de ott nem ez volt a lényeges. A Presbitériumok felelőssége ezt felismerni. Már csak azért is mert önként vállalt elöljárói szolgálatot végzünk. Igen szépen határolja be ez a megnevezésünk a feladatunkat. Szép és ékes magyar nyelvünk pontosan határozza meg helyzetünket. Nem azt mondjuk, hogy elől ülők, elől állók vagy elől beszélők kell legyünk, hanem elől járók. Érdekes kimutatás lenne, ha nyilvántartanánk: hány presbiter hányszor úrvacsorázott, hány presbiter hányszor vett részt Reformációi istentiszteleten, hány presbiter hány istentiszteleten vett részt, hány presbiter hány egyházi „közmunkán” vett részt. Javaslom a jövőre nézve, hogy a főgondnokok és/vagy gondnokok készítsenek ilyen statisztikákat.
Szóval itt tartunk. Épületeinkben gazdagodunk, lelkiekben és lelkekben szegényedünk. Ne felejtsük el, hogy a református Ugocsa mi vagyunk!
Jókai Annával kell egyet értenem. „Nem biztos, ha egy rosszból megyünk valamibe, az feltétlenül jó lesz.” – de tehetünk azért, hogy jobb legyen.
Jelen állapotunkat tekintve, nem az a fontos, hogy honnan hova jutottunk, hanem az, hogy hogyan jutottunk ide. Ezért javaslom, hogy itt az Ugocsában is legyenek baráti, felebaráti beszélgetések és szakmai megbeszélések. Legyünk felebarátok, ne versenytársak, és ne csak beszéljünk dolgainkról, hanem megbeszélt feladatainknak lássuk eredményeit is.
Így válhatunk közösséggé, így térhetünk vissza az eredeti egyházképhez. Ennek anyagi eredményei is lesznek, amiből minden egyebet el lehet végezni, különösebb projektek nélkül.
Csak egy egyszerű példa, ami lehet sokaknak nem új, de egyelőre csak elmélet. Tamásváralján a kb. 250 fizető egyháztag 60 lej/lélek egyházfenntartó járulékából 15 ezer lej gyűl össze. Amennyiben a 350 lelkes gyülekezetből egy vasárnap 250 gyülekezeti tag részt venne az istentiszteleten és átlag 2 lejes perselyes adományt gyűjtene össze, az egy év alatt (52 vasárnap) 26 ezer lej lenne. Ahhoz, hogy a különbözetet kihozzuk, a fenntartói járulékot 45 lejjel kellene emelni.
Mi lesz veled, velünk Református Ugocsa? Daniel Quinn gondolatát parafrazálva állítom, hogy nem régi látású emberek fognak megújulást hozni, új programokkal. Ha lesz jövő, új látású emberek fogják megteremteni, programok nélkül.
Isten régi tervének megvalósulásához az új látást az Igében adja ma is számunkra, ezért a legnagyobb komolysággal kell őrködni az igehirdetés megléte, tisztasága és minősége felett.
A Bibliában hiába kerestem a Mi lesz veled/velünk? kérdést. Nem találtam meg ezt a megfogalmazást, hiszen ott a válaszok vannak az Úr részéről számunkra.
Meg kell hát vallanom, hogy a címben megfogalmazott kérdésre nem tudom a választ, nem is tudhatom. Ez attól függ, hogy mit választunk. Kívülről nézzük, hogy elfogyunk vagy hittel vállalva Isten szerinti feladatainkat megmaradunk.
Köszönöm figyelmüket és együttgondolkozásukat! 

Simon Attila
lelkipásztor

2011. november 10., csütörtök

IX.Ugocsai Presbiteri Találkozó

Több mint százan hallgattuk az Igét a Kisbábonyi református református templomban november 6-án, a délután 3 órakor kezdődött Presbiteri találkozón. Somfalvi Edit teológiai tanár-lelkipásztor alapigéje a Mt. 5, 40-42 volt, és nyomatékosan lelkünkre kötötte a nagylelkűség és az önzetlen adni tudás szükségszerűségét. Ebben manapság igencsak híjával találtatunk.
Kovács József házigazda lelkipásztor köszöntötte a meghívott vendégeket, az ugocsai református lelkipásztorok vezetésével érkezett Presbitériumokat és a gyülekezetet, amelyben sok "vendég arc" volt felfedezhető. Meghívottként volt jelen Erdei-D. István parlamenti képviselő, Tatár Miklós egyházmegyei presbiteri szövetségi elnök, Csűry Miklós főgondnok, Kovács Ferenc szatmárhegyi lelkipásztor.

Erdei-D. István és Tatár Miklós köszöntései valamint Kádas Ferenc az UPSZ (Ugocsi Presbiteri Szövetség) elnöki beszámolója után a Kisbábonyi KRISZ műsorát hallgathattuk meg, mintegy rákészülést az előadásra, melyet Simon Attila tamásváraljai lelkipásztor tartott Mi lesz veled Református Ugocsa? címmel. 
A kérdésre a választ nem tudhatjuk, hallottuk az előadás végén. Ez attól függ, hogy a külső megújulást segítő építkezési projektek mellett, lesznek-e "lelki projektek", amelyek a belső megújulást serkentik.  "Ne aggodalmaskodjatok tehát, és ne mondjátok: Mit együnk? vagy Mit igyunk? vagy Mivel ruházkodjunk? Mert mindezeket a pogányok kérdezik.Mert jól tudja a ti mennyei Atyátok, hogy mindezekre szükségetek van. Hanem keressétek először Istennek országát, és az ő igazságát, és ezek mind megadatnak néktek." (Mt. 6,31-33) - hallhattuk zárszóként az Isten üzenetét a jövőre nézve. A találkozó eme része a Himnusz eléneklésével zárult, majd a Presbitériumok és a meghívott vendégek egy vacsora elfogyasztásával egybekötött kötetlen beszélgetésre vonultak át a helyi kultúrotthonba. Soli Deo Gloria!


2011. augusztus 19., péntek

KRISZ kirándulás - fotóriport

Tegnap érkeztünk haza a két napos kirándulásról, melyen 7 fiatal, valamint feleségem és jómagam vettünk részt. Meglátogattuk a Tordai sóbányát és Kolozsvár nevezetességeit is végigjártuk (Szabó bástya, Farkas utcai templom, Protestáns Teológia, Rózsák parkja, Fellegvár, Mátyás király szülőháza). Belecsöppentünk a Kolozsvári magyar napok eseménysorozatába is, így a Rúzsa Magdi koncertet sem hagytuk ki. Sokat gyalogoltunk, rengeteget nevettünk, s közben mindíg eltünt valakinek a valamilye, de mindíg minden megkerült. Így lett a kirándulás mottója, amelyet a résztvevők értenek igazán: "Hol van...?"
















Szeretethíd és Öregek vasárnapja

Fotó: Bernát Attila


A Tamásváraljai református gyülekezet is bekapcsolódott 2011. május 21-22. között a Szeretethíd rendezvénysorozatba. Az első napon, szombaton, a KRISZ kezdeményezésére összesen 38-an vettünk részt templomunk körüli parkosításba és templomekerítés festésbe. Nagyszerű hangulatban sokat dolgoztunk azért, hogy templomunk környéke megszépüljön.
Hála Istennek sokan sokat dolgoztunk, és bár kellemesen elfáradtunk, de a munka eredménye feledtette velünk a fáradtságot.










A munka végeztével egy kis erőt véve magukon, a KRISZ tagjai még az est beállta előtt meglátogatták öregjeinket és meghívták őket, az elkészített meghívókat átadva, az Öregek vasárnapján tartott istentiszteletre és az azt követő közös délutáni szeretetvendégségre.

Vasárnap, az ünnepi istentiszteleten Simon Attila lelkipásztor a 2Kor. 4,15-16 alapján hírdette az ígét, kiemelve, hogy ez a nap az öregekért van. Egyrészt ne érezzék, hogy megfeledkeztünk róluk, áldozatos munkájukról, kitartásukról, az értünk elvégzett élet-szolgálatukról. Másrészt látva a tegnapi közösen elvégzett munkát, ne féljenek, mert az általuk felnevelt nemzedék tudja mit kell tennie, van és lesz jövőnk, az Úr segítségével és összefogással. Az istentisztelet után a KRISZ ünnepi köszöntő műsora következett, majd a jelenlévő 108-as létszámú gyülekezet átvonult a "Kéz a kézben" Gyülekezeti Házba és együtt öregek és fiatalok, eltöltöttünk egy kellemes délutánt, gyakorolva magunkat a közösségben.




"Mert minden ti érettetek van, hogy a kegyelem sokasodva sokak által a hálaadást bőségessé tegye az Isten dicsőségére.
Azért nem csüggedünk; sőt ha a mi külső emberünk megromol is, a belső mindazáltal napról-napra újul." (2Kor. 4, 15-16)

SA

2011. február 5., szombat

Emlékezés Lengyel Lászlóra

Az Erdélyi magyar történelmi egyházak lelkészei a mindenkori román titkosszolgálat célkeresztjében.


Erre az előadásra Tófalvi Zoltánt kérték fel, aki sajnos családi problémái miatt nem utazhatott ide.  Ezért nekem az általa megfogalmazott címhez kellett aztán megírni a szöveget, elsősorban az általa írt dolgozatok és könyvek, valamint a nagypapi vizsgadolgozatom Lengyel Lászlóra vonatkozó részének felhasználásával. Mivel Lengyel László halálának 50. évfordulóján reá emlékezünk, természetesen az ő életrajzi adatait követve próbálok rávilágítani a címben megjelölt korszakra és eseményekre.
            A trianoni békediktátumot követően az erdélyi magyarság tragikus helyzetbe került. Az erdélyi magyar történelmi egyházak és az egyházi oktatás is  a román nacionalista vezetés célkeresztjébe került. Az így kialakult ellentétekről és azok következményeiről a rendelkezésre álló időben nem lehet egy átfogó képet felvázolni, nem is próbálkozok ezzel, csupán Lengyel László életrajzi adatait követve érintőlegesen beszélnék az 1939-es Magyar Önvédelmi Szervezet, azaz a Rongyos Gárda tevékenységéről, illetve az 1956-os megtorló intézkedésekről és azok hatásairól az erdélyi magyar történelmi egyházakra.
            Lengyel László 1908. március 5-én született Szatmárnémetiben. Apja asztalosmester, négy lánytestvére volt. Iskoláit Szatmárnémetiben kezdte, majd Kolozsváron, a Protestáns Teológián folytatta. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, Kóréh Rozáliával, a homoródszentlászlói református lelkész leányával. Házasságukból 6 gyermekük született. László Budapesten, Szabolcs Szatmáron, Béla és Réka Tamásváralján, Katalin és Mária Tiszakerecsenyben.
A teológiai tanulmányai befejezése után segédlelkészi szolgálatot végzett több gyülekezetben, majd megválasztott lelkipásztora lett annak a Tamásváraljai Református Egyházközségnek, ahol az évszázad első 36 évében Bodnár Béla lelkész teljesített szolgálatot. Bodnár Béla lelkipásztor belefáradt a harcba, melyet folytatott, ez a küzdelem és az egyház anyagi terheinek növekedése az idegeit teljesen felőrölte. A régen megérdemelt nyugdíjazást végre halála évében 1936-ban megkapta, de ennek már nem örülhetett. Idő közben a templom és a parókia is megrokkant annyira, hogy az államhatalom emiatt a templomot be akarta záratni. A torony dűlőfélben volt, a parókia falai megrepedeztek, két sarka leomlott, az egyház adóssága pedig 60.000 lejre rúgott. 
1937 márc. 7-én iktatta be új lelkészét Lengyel Lászlót a gyülekezet, aki bár csak adósságot talált, mégis erős hittel és lelkesedéssel azonnal a romok eltakarításához s építkezéshez fogott. Az ő beiktatásáról a presbiteri jegyzőkönyvben a következőket olvashatjuk:
„Az új lelkész Lengyel László az egyház hivatalos pecsétnyomóit átveszi, az előre látott és tudott nehéz munkát: ami a romok megépítésében és az egyház anyagi jólétének megalapozásában várakozik reá – felelősségének teljes tudatában szívesen vállalja. Jó reménységgel van új lelkész az irányban, hogy ebben a végtelenül nehéz munkájában a presbitérium tagjaiban segítőtársakra talál s így a vállvetett közös munka megteremti azt a megújhodást és megépülést, amit ez a gyülekezet és egyházi hatóságaink remélnek és várnak ennek az egyháznak további életében, mindezek után új lelkész hivatalát elfoglalja.”

Honnan? Miből? Kérdezték csodálkozó szemmel az emberek? A munka azonban megkezdődött és mikor látták  a gyülekezet tagjai, hogy halad is, bízó hittel és nagy lelkesedéssel állottak be a lelkész köré sereglett munkás seregbe. 1937 április 4-én a gondnok jelenti, hogy a lelkészi lakás és a templom renoválása tovább nem halasztható, hiszen a templom tornya bármelyik pillanatban ledőlhet és a parókia falai is kidűlő félben vannak. Ezért a presbitérium úgy határoz, hogy a templom tornyának lebontásához és visszarakásához és a parókia teljes renoválásához a legrövidebb időn belül hozzáfognak. Ezekhez a munkálatokhoz az egyházmegye 20693 lej missziói segélyt utalt ki. A munka olyan jól haladt, hogy augusztus 1-én megtörtént a toronygömb és a csillag ünnepélyes feltétele. A szatmári „Újság” augusztus 2-i számában így számol be erről az eseményről:
„Tegnap ünnepélyes keretek között tették fel a megrenovált templomra az új aranyozott csillagot és gombot. Az ünnepségre sokan utaztak ki Tarnamareról, Halmeuból és Satumareról is. Városunk magyarságát és a Magyar Pártot dr. Kiss Endre vezetésével népes küldöttség képviselte.(…)”
Nem volt olyan kérés és panasz, amit a további munkák során is a gyülekezet ne teljesített volna, még a legszorgosabb aratás idején sem. Ennek köszönhető, hogy a templom és a parókia egy fél év alatt kívül-belül teljesen megújult. A lelkésznek hűséges munkatársa volt az építkezésben Egyed József gondnok, a presbitérium és az egész gyülekezet.
A templom felszentelésére 1937 szeptember 27-én került sor . A szentelési beszédet a nagybányai egyházmegye esperese Boros Jenő nagytiszteletű úr mondta, aki fél évvel azelőtt iktatta be az új lelkészt hivatalába, aki látta a romokat és a pusztulás és kétségbeesés szélén álló gyülekezetet.
„Csoda történt itt” – mondta – „Új életre ébredt minden, a csüggedt szívekbe reménység költözött, Isten megsegítő kegyelme, a lelkipásztor és gyülekezet buzgó munkássága ismét a virágzó gyülekezetek közé iktatta a tamásváraljai egyházat.”
1938. november 2-án került sor az első bécsi döntésre, melynek eredményeképpen Magyarország visszakapta a Felvidéket.  Románia félt, hogy a trianoni békediktátum értelmében megkapott területeket a közeljövőben ugyanígy elveszítheti, ezért a határszéleken felfegyverezték a román lakosságot, hogy adott esetben és időben a határ menti magyarságot legyilkolják, falvait, városait felégessék, hogy így a magyar revíziós törekvéseket csírájában elfojtsák.  
Sass Kálmán „Szegény Erdélyország” című, 1940-ben írt dolgozatában rámutat arra, hogy a román lakosság felfegyverzésének hírére az erdélyi magyarság „önmagától értetődően, élete, vagyona átmentése érdekében, minden különösebb irányítás nélkül kezdett gondolkozni, tervezgetni, szervezkedni, előkészülni az önvédelemre, de csak az önvédelemre.”
Az erdélyi magyarság félelme a román megtorlástól nem volt alaptalan. 
A Székelyudvarhelyen megjelenő egyik hetilap főszerkesztője már korábban megfogalmazta a fenyegetést: a románok Szent-Bertalan – éjszakát fognak rendezni, a magyarokat viperáknak nevezte, és követelte a máglyára küldésüket.
A határ menti sávban 1920-tól 1940-ig állandó jelleggel ostromállapotot tartottak fenn, a területet katonai gondnokság alá helyezték. Ezzel is magyarázható, hogy az erdélyi magyar önvédelmi szervezkedési kísérlet feltételezett tagjainak igen jelentős része a Partiumban élt. Ezt az önvédelemre való felkészülést a román titkosszolgálat ügynökei jelentették, a csendőrség megkezdte a szervezkedés felgöngyölítését. Több mint ezer embert tartóztattak le, mindnyájukról azt állítván, hogy a románellenesség megtestesítőjeként emlegetett Rongyos Gárda tagjai. A feltételezések szerint a Rongyos Gárda, mint szervezet megjelenése, a Tanácsköztársaság és a Horthy-rendszer kezdetéhez kapcsolható. Tagjai frontot megjárt tisztek, katonák és szegény napszámosok, vezetői szélsőjobboldali katonatisztek. Tevékenységüket a magyar kormány 1938. október 14-i határozata világítja meg: „a Rongyos Gárda feladata vasutak, hidak, stratégiai célpontok elleni robbantások, szabotázs akciók végrehajtása.”
 Nagyváradon gyűjtötték össze a letartóztatottakat 1939 októberében, majd novemberben átszállították a kolozsvári katonai börtönbe. Itt a kegyetlen vallatások ellenére sem sikerült érdemi bizonyítékot szerezni a szervezkedéssel kapcsolatban. A román titkosszolgálat joggal tartott attól, hogy a román-magyar határ mentén fegyveres támadásokra kerül sor.  Ezt akarta megelőzni azzal, hogy a határ menti magyarság szellemi vezetőit letartóztatta és megpróbálta bizonyítani a Rongyos Gárdához való kötődésüket. Sass Kálmán, érmihályfalvi lelkipásztor vallatása alatt nyíltan kijelentette, hogy ha tudott volna a szervezetről, akkor egészen bizonyosan bekapcsolódik. Ez a kijelentés és a bizonyítékok hiánya arra enged következtetni, hogy a határ menti lelkipásztorok a román vezetés szemében a magyarság olyan szellemi vezetői voltak, akik azáltal, hogy képesek voltak, tömegeket mozgatni és irányítani – bizonyíték erre Lengyel László tamásváraljai építő szolgálata – potenciális veszélyforrást jelentettek. Ezért próbálták, sajnos sikeresen, koholt vádak alapján, a megfélemlítés eszközét bevetve eltávolítani őket szolgálati helyükről.
1939 októberében a román hatóságok Lengyel Lászlót eltávolítják szolgálati helyéről, ő is a kolozsvári katonai börtönbe kerül, majd kitoloncolják az országból. Sass Kálmán lelkipásztor így emlékezik vissza ezekre az eseményekre:
„Végre december 21-én reggel felverik a börtön csendjét és 36 foglyot az emeletre citálnak csomagjaikkal együtt. Itt aláíratnak velük két írást.  Az egyik szerint köszönetet kell mondani a román államnak, hogy átteszik őket büntetés nélkül Magyarországra, a másik szerint le kell mondani a román állampolgárságról, önként és senkitől sem kényszerítve… Milyen lepel valaminek a takargatására: hálás vagyok a román államnak, hogy engem, mint az erdélyi magyar terrorista szervezet tagját törvény elé nem állít és megköszönöm, hogy nem büntettek meg, vagy: román állampolgárságomról  önakaratomból, minden kényszer nélkül lemondok. A 36 közül ki az, aki szívesen hagyta el szülőföldjét, otthonát, állását, vagyonát.  A kiűzött 24 pap egyharmada semmit se hallott az önvédelmi szervezkedésről, fele hallott róla, csak egy kis százaléka akart tevőleg részt venni benne. Éppen ezért volt fontos nekik a száműzöttek részéről annak beismerése, hogy tagjai voltak az erdélyi magyar terrorista szervezetnek.” / S.K. Szegény Erdélyország./
Lengyel Lászlót a magyarországi száműzetésbe családegyesítés címén követi felesége is, és 1939 karácsonyát már együtt tölthetik. A család a több mint 8 hónapos ott tartózkodása alatt egy Erdélyből a trianoni döntés után áttelepült kúriai bíró vendégszeretetét élvezte.
Észak-Erdély visszacsatolása napján, 1940 szeptember 5-én Lengyel László a magyar katonákkal együtt vonul be szülővárosába, majd szeptember 7-én megjelent Tamásváralján. A presbiteri jegyzőkönyv így örökíti meg ezt az eseményt:
„Miután imádságban is megköszönte Istennek, hogy hazavezérelte gyülekezetébe, még egyszer hálát ad az Istennek, hogy teljes testi épségben és egészségben térhetett haza a két és fél hónapi kolozsvári börtön s majd a Magyarországra való kiutasítás s a kilenc hónapi ott tartózkodás után. (…) Elmondja továbbá, milyen felejthetetlen élmény volt 1940 szept. 5-én – a magyar honvédokkal bevonulni Szatmárra a szülővárosába – az az örömteli boldog érzés elégtétel volt minden elviselt szenvedésért, - valamint azt a napot sem felejti el, amikor a magyar zászlóval szept. 7-én megjelent a községben s látta a község lakóinak örömét, szeretetét, ragaszkodását – hűségét – amikor egy évi távollét után – végre mint szabad magyarok énekelhettük „Isten áldd meg a magyart.”(…) Megköszöni a presbitériumnak a türelmes várakozást s felhívja a figyelmét az imádkozásra s az új hazában még szükségesebb munkára. –„
Lengyel László 1944. szeptember végéig látta el a szolgálatot egyházközségében. Erről az időszakról nem maradtak fenn jegyzőkönyvi adatok, ezért semmi közelebbit nem tudunk a gyülekezeti életről és a lelkipásztor által végzett munkáról.
A frontok közeledése, a négy gyermek és politikai előélete menekülésre kényszerítette őt, és újból elhagyta szülőföldjét. Tiszakerecsenybe érkezésükről és az ottani munkásságáról a második előadásban fognak hallani.
Előadásom második részében az 1956-t követő megtorlásokról szólok.
            A román állam zavarodottan figyelte a magyarországi 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeit. Miután a Szovjetunió beavatkozásával a harc a kommunisták javára dőlt el, Gheorghe Gheorghiu-Dej   1956 novemberében Magyarországra érkezett azon a címen, hogy megakadályozza Romániában egy ellenforradalmi felkelés kitörését. Felhatalmazást kért és kapott a magyar kommunista vezetőktől arra, hogy megelőzzenek mindenféle erre irányuló törekvést.
A román vezetés eddig is kíméletlenül lépett fel a romániai magyar történelmi egyházakkal szemben, ettől kezdve viszont felerősítette ilyen irányú tevékenységét. Nem fogom bemutatni a rendelkezésre álló dokumentumok ellenére a veréssel, kínzással, zsarolással kicsikart „beismerő vallomások” történetét, de tény, hogy Erdélyben 1956-ban és azt követően nem tört ki forradalom. Temesváron volt ugyan tüntetés, de a szervezkedések nagy része jelentéktelen, szóra sem érdemes próbálkozás volt, az 1956-os magyar forradalomhoz viszonyítva. Ennek ellenére a román vezetés igyekezett kapcsolatot találni az 1956-os magyar forradalom és az erdélyi lelkipásztorok között. Ennek eredményeként több „hazaárulási pert” is indítottak partiumi lelkipásztorok ellen.
 „Az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó 5 erdélyi, partiumi hazaárulási per azért is különleges helyet foglal el az állampolitika „rangjára” emelt retorzió történetében, mert (…) (az) 1956-1959 közötti időszakban a rendkívül hiányos kimutatások szerint is országosan 45 halálos ítéletet hirdettek ki, közülük 14-et az említett hazaárulási perekben mondtak ki. A 14-ből 13-at végre is hajtottak.” /T.Z./
A Szoboszlai - csoport perében 10 halálos ítéletet hajtottak végre. Köztük két római katolikus papot is kivégeztek.
A Sass Kálmán perben Sass Kálmán ref. lelkészt végezték ki, míg Balaskó Vilmos lelkészt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.
A kolozsvári katonai bíróság egy harmadéves teológust 1958 novemberében halálra ítélt. Három hónapig várt minden nap a kivégzésére, míg végül életfogytiglanra változtatták a büntetését.
            Ha figyelembe vesszük, hogy Romániában gyakorlatilag nem volt forradalom, az erdélyi történelmi egyházak mégis nagyon súlyos, három halálos végrehajtott és két életfogytiglani ítéletet szenvedtek el. Ilyen súlyos büntetést arányaiban a magyarországi történelmi egyházak sem kaptak.

Dr. Papp Vilmos „Negyvenegy prédikátor” című könyvének az első 3 kötetében 156 mártír református lelkész életéről, küzdelmeiről írt, akik közül negyvenheten Erdélyben éltek és szenvedtek. Ehhez még hozzá kell számítanunk 11 teológust, akik nagyon súlyos, életre szóló büntetést kaptak. Ez csak a református egyház. Az arányok nem voltak jobbak a római-katolikusoknál és a magyar ajkú görög-katolikusoknál sem. 
Tófalvi Zoltán  „1956 erdélyi mártírjai” II. kötet 68-as – 71-es oldaláról és az eredetiben csatolt kihallgatási jegyzőkönyvekből tudjuk, hogy Sass Kálmán és Hollós István elítélése, kivégzése a román és a magyar állambiztonsági szolgálat összehangolt együttműködésének az eredménye. Ezekhez az iratokhoz a történészkutató, Tófalvi Zoltán Romániában már hozzájutott. Kérdés, hogy mikor lesznek elérhetőek Magyarországon a hasonló történelmi dokumentumok, amelyeknek eredményeképpen többet lehetne megtudni Lengyel László tragikus sorsának alakulásáról is.
Simon Attila lp.
Elhangzott: Tiszakerecseny, 2oo9 augusztus 22.
Megemlékezés Lengyel László halálának 5o. évfordulóján