2011. február 5., szombat

Emlékezés Lengyel Lászlóra

Az Erdélyi magyar történelmi egyházak lelkészei a mindenkori román titkosszolgálat célkeresztjében.


Erre az előadásra Tófalvi Zoltánt kérték fel, aki sajnos családi problémái miatt nem utazhatott ide.  Ezért nekem az általa megfogalmazott címhez kellett aztán megírni a szöveget, elsősorban az általa írt dolgozatok és könyvek, valamint a nagypapi vizsgadolgozatom Lengyel Lászlóra vonatkozó részének felhasználásával. Mivel Lengyel László halálának 50. évfordulóján reá emlékezünk, természetesen az ő életrajzi adatait követve próbálok rávilágítani a címben megjelölt korszakra és eseményekre.
            A trianoni békediktátumot követően az erdélyi magyarság tragikus helyzetbe került. Az erdélyi magyar történelmi egyházak és az egyházi oktatás is  a román nacionalista vezetés célkeresztjébe került. Az így kialakult ellentétekről és azok következményeiről a rendelkezésre álló időben nem lehet egy átfogó képet felvázolni, nem is próbálkozok ezzel, csupán Lengyel László életrajzi adatait követve érintőlegesen beszélnék az 1939-es Magyar Önvédelmi Szervezet, azaz a Rongyos Gárda tevékenységéről, illetve az 1956-os megtorló intézkedésekről és azok hatásairól az erdélyi magyar történelmi egyházakra.
            Lengyel László 1908. március 5-én született Szatmárnémetiben. Apja asztalosmester, négy lánytestvére volt. Iskoláit Szatmárnémetiben kezdte, majd Kolozsváron, a Protestáns Teológián folytatta. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, Kóréh Rozáliával, a homoródszentlászlói református lelkész leányával. Házasságukból 6 gyermekük született. László Budapesten, Szabolcs Szatmáron, Béla és Réka Tamásváralján, Katalin és Mária Tiszakerecsenyben.
A teológiai tanulmányai befejezése után segédlelkészi szolgálatot végzett több gyülekezetben, majd megválasztott lelkipásztora lett annak a Tamásváraljai Református Egyházközségnek, ahol az évszázad első 36 évében Bodnár Béla lelkész teljesített szolgálatot. Bodnár Béla lelkipásztor belefáradt a harcba, melyet folytatott, ez a küzdelem és az egyház anyagi terheinek növekedése az idegeit teljesen felőrölte. A régen megérdemelt nyugdíjazást végre halála évében 1936-ban megkapta, de ennek már nem örülhetett. Idő közben a templom és a parókia is megrokkant annyira, hogy az államhatalom emiatt a templomot be akarta záratni. A torony dűlőfélben volt, a parókia falai megrepedeztek, két sarka leomlott, az egyház adóssága pedig 60.000 lejre rúgott. 
1937 márc. 7-én iktatta be új lelkészét Lengyel Lászlót a gyülekezet, aki bár csak adósságot talált, mégis erős hittel és lelkesedéssel azonnal a romok eltakarításához s építkezéshez fogott. Az ő beiktatásáról a presbiteri jegyzőkönyvben a következőket olvashatjuk:
„Az új lelkész Lengyel László az egyház hivatalos pecsétnyomóit átveszi, az előre látott és tudott nehéz munkát: ami a romok megépítésében és az egyház anyagi jólétének megalapozásában várakozik reá – felelősségének teljes tudatában szívesen vállalja. Jó reménységgel van új lelkész az irányban, hogy ebben a végtelenül nehéz munkájában a presbitérium tagjaiban segítőtársakra talál s így a vállvetett közös munka megteremti azt a megújhodást és megépülést, amit ez a gyülekezet és egyházi hatóságaink remélnek és várnak ennek az egyháznak további életében, mindezek után új lelkész hivatalát elfoglalja.”

Honnan? Miből? Kérdezték csodálkozó szemmel az emberek? A munka azonban megkezdődött és mikor látták  a gyülekezet tagjai, hogy halad is, bízó hittel és nagy lelkesedéssel állottak be a lelkész köré sereglett munkás seregbe. 1937 április 4-én a gondnok jelenti, hogy a lelkészi lakás és a templom renoválása tovább nem halasztható, hiszen a templom tornya bármelyik pillanatban ledőlhet és a parókia falai is kidűlő félben vannak. Ezért a presbitérium úgy határoz, hogy a templom tornyának lebontásához és visszarakásához és a parókia teljes renoválásához a legrövidebb időn belül hozzáfognak. Ezekhez a munkálatokhoz az egyházmegye 20693 lej missziói segélyt utalt ki. A munka olyan jól haladt, hogy augusztus 1-én megtörtént a toronygömb és a csillag ünnepélyes feltétele. A szatmári „Újság” augusztus 2-i számában így számol be erről az eseményről:
„Tegnap ünnepélyes keretek között tették fel a megrenovált templomra az új aranyozott csillagot és gombot. Az ünnepségre sokan utaztak ki Tarnamareról, Halmeuból és Satumareról is. Városunk magyarságát és a Magyar Pártot dr. Kiss Endre vezetésével népes küldöttség képviselte.(…)”
Nem volt olyan kérés és panasz, amit a további munkák során is a gyülekezet ne teljesített volna, még a legszorgosabb aratás idején sem. Ennek köszönhető, hogy a templom és a parókia egy fél év alatt kívül-belül teljesen megújult. A lelkésznek hűséges munkatársa volt az építkezésben Egyed József gondnok, a presbitérium és az egész gyülekezet.
A templom felszentelésére 1937 szeptember 27-én került sor . A szentelési beszédet a nagybányai egyházmegye esperese Boros Jenő nagytiszteletű úr mondta, aki fél évvel azelőtt iktatta be az új lelkészt hivatalába, aki látta a romokat és a pusztulás és kétségbeesés szélén álló gyülekezetet.
„Csoda történt itt” – mondta – „Új életre ébredt minden, a csüggedt szívekbe reménység költözött, Isten megsegítő kegyelme, a lelkipásztor és gyülekezet buzgó munkássága ismét a virágzó gyülekezetek közé iktatta a tamásváraljai egyházat.”
1938. november 2-án került sor az első bécsi döntésre, melynek eredményeképpen Magyarország visszakapta a Felvidéket.  Románia félt, hogy a trianoni békediktátum értelmében megkapott területeket a közeljövőben ugyanígy elveszítheti, ezért a határszéleken felfegyverezték a román lakosságot, hogy adott esetben és időben a határ menti magyarságot legyilkolják, falvait, városait felégessék, hogy így a magyar revíziós törekvéseket csírájában elfojtsák.  
Sass Kálmán „Szegény Erdélyország” című, 1940-ben írt dolgozatában rámutat arra, hogy a román lakosság felfegyverzésének hírére az erdélyi magyarság „önmagától értetődően, élete, vagyona átmentése érdekében, minden különösebb irányítás nélkül kezdett gondolkozni, tervezgetni, szervezkedni, előkészülni az önvédelemre, de csak az önvédelemre.”
Az erdélyi magyarság félelme a román megtorlástól nem volt alaptalan. 
A Székelyudvarhelyen megjelenő egyik hetilap főszerkesztője már korábban megfogalmazta a fenyegetést: a románok Szent-Bertalan – éjszakát fognak rendezni, a magyarokat viperáknak nevezte, és követelte a máglyára küldésüket.
A határ menti sávban 1920-tól 1940-ig állandó jelleggel ostromállapotot tartottak fenn, a területet katonai gondnokság alá helyezték. Ezzel is magyarázható, hogy az erdélyi magyar önvédelmi szervezkedési kísérlet feltételezett tagjainak igen jelentős része a Partiumban élt. Ezt az önvédelemre való felkészülést a román titkosszolgálat ügynökei jelentették, a csendőrség megkezdte a szervezkedés felgöngyölítését. Több mint ezer embert tartóztattak le, mindnyájukról azt állítván, hogy a románellenesség megtestesítőjeként emlegetett Rongyos Gárda tagjai. A feltételezések szerint a Rongyos Gárda, mint szervezet megjelenése, a Tanácsköztársaság és a Horthy-rendszer kezdetéhez kapcsolható. Tagjai frontot megjárt tisztek, katonák és szegény napszámosok, vezetői szélsőjobboldali katonatisztek. Tevékenységüket a magyar kormány 1938. október 14-i határozata világítja meg: „a Rongyos Gárda feladata vasutak, hidak, stratégiai célpontok elleni robbantások, szabotázs akciók végrehajtása.”
 Nagyváradon gyűjtötték össze a letartóztatottakat 1939 októberében, majd novemberben átszállították a kolozsvári katonai börtönbe. Itt a kegyetlen vallatások ellenére sem sikerült érdemi bizonyítékot szerezni a szervezkedéssel kapcsolatban. A román titkosszolgálat joggal tartott attól, hogy a román-magyar határ mentén fegyveres támadásokra kerül sor.  Ezt akarta megelőzni azzal, hogy a határ menti magyarság szellemi vezetőit letartóztatta és megpróbálta bizonyítani a Rongyos Gárdához való kötődésüket. Sass Kálmán, érmihályfalvi lelkipásztor vallatása alatt nyíltan kijelentette, hogy ha tudott volna a szervezetről, akkor egészen bizonyosan bekapcsolódik. Ez a kijelentés és a bizonyítékok hiánya arra enged következtetni, hogy a határ menti lelkipásztorok a román vezetés szemében a magyarság olyan szellemi vezetői voltak, akik azáltal, hogy képesek voltak, tömegeket mozgatni és irányítani – bizonyíték erre Lengyel László tamásváraljai építő szolgálata – potenciális veszélyforrást jelentettek. Ezért próbálták, sajnos sikeresen, koholt vádak alapján, a megfélemlítés eszközét bevetve eltávolítani őket szolgálati helyükről.
1939 októberében a román hatóságok Lengyel Lászlót eltávolítják szolgálati helyéről, ő is a kolozsvári katonai börtönbe kerül, majd kitoloncolják az országból. Sass Kálmán lelkipásztor így emlékezik vissza ezekre az eseményekre:
„Végre december 21-én reggel felverik a börtön csendjét és 36 foglyot az emeletre citálnak csomagjaikkal együtt. Itt aláíratnak velük két írást.  Az egyik szerint köszönetet kell mondani a román államnak, hogy átteszik őket büntetés nélkül Magyarországra, a másik szerint le kell mondani a román állampolgárságról, önként és senkitől sem kényszerítve… Milyen lepel valaminek a takargatására: hálás vagyok a román államnak, hogy engem, mint az erdélyi magyar terrorista szervezet tagját törvény elé nem állít és megköszönöm, hogy nem büntettek meg, vagy: román állampolgárságomról  önakaratomból, minden kényszer nélkül lemondok. A 36 közül ki az, aki szívesen hagyta el szülőföldjét, otthonát, állását, vagyonát.  A kiűzött 24 pap egyharmada semmit se hallott az önvédelmi szervezkedésről, fele hallott róla, csak egy kis százaléka akart tevőleg részt venni benne. Éppen ezért volt fontos nekik a száműzöttek részéről annak beismerése, hogy tagjai voltak az erdélyi magyar terrorista szervezetnek.” / S.K. Szegény Erdélyország./
Lengyel Lászlót a magyarországi száműzetésbe családegyesítés címén követi felesége is, és 1939 karácsonyát már együtt tölthetik. A család a több mint 8 hónapos ott tartózkodása alatt egy Erdélyből a trianoni döntés után áttelepült kúriai bíró vendégszeretetét élvezte.
Észak-Erdély visszacsatolása napján, 1940 szeptember 5-én Lengyel László a magyar katonákkal együtt vonul be szülővárosába, majd szeptember 7-én megjelent Tamásváralján. A presbiteri jegyzőkönyv így örökíti meg ezt az eseményt:
„Miután imádságban is megköszönte Istennek, hogy hazavezérelte gyülekezetébe, még egyszer hálát ad az Istennek, hogy teljes testi épségben és egészségben térhetett haza a két és fél hónapi kolozsvári börtön s majd a Magyarországra való kiutasítás s a kilenc hónapi ott tartózkodás után. (…) Elmondja továbbá, milyen felejthetetlen élmény volt 1940 szept. 5-én – a magyar honvédokkal bevonulni Szatmárra a szülővárosába – az az örömteli boldog érzés elégtétel volt minden elviselt szenvedésért, - valamint azt a napot sem felejti el, amikor a magyar zászlóval szept. 7-én megjelent a községben s látta a község lakóinak örömét, szeretetét, ragaszkodását – hűségét – amikor egy évi távollét után – végre mint szabad magyarok énekelhettük „Isten áldd meg a magyart.”(…) Megköszöni a presbitériumnak a türelmes várakozást s felhívja a figyelmét az imádkozásra s az új hazában még szükségesebb munkára. –„
Lengyel László 1944. szeptember végéig látta el a szolgálatot egyházközségében. Erről az időszakról nem maradtak fenn jegyzőkönyvi adatok, ezért semmi közelebbit nem tudunk a gyülekezeti életről és a lelkipásztor által végzett munkáról.
A frontok közeledése, a négy gyermek és politikai előélete menekülésre kényszerítette őt, és újból elhagyta szülőföldjét. Tiszakerecsenybe érkezésükről és az ottani munkásságáról a második előadásban fognak hallani.
Előadásom második részében az 1956-t követő megtorlásokról szólok.
            A román állam zavarodottan figyelte a magyarországi 1956-os forradalom és szabadságharc eseményeit. Miután a Szovjetunió beavatkozásával a harc a kommunisták javára dőlt el, Gheorghe Gheorghiu-Dej   1956 novemberében Magyarországra érkezett azon a címen, hogy megakadályozza Romániában egy ellenforradalmi felkelés kitörését. Felhatalmazást kért és kapott a magyar kommunista vezetőktől arra, hogy megelőzzenek mindenféle erre irányuló törekvést.
A román vezetés eddig is kíméletlenül lépett fel a romániai magyar történelmi egyházakkal szemben, ettől kezdve viszont felerősítette ilyen irányú tevékenységét. Nem fogom bemutatni a rendelkezésre álló dokumentumok ellenére a veréssel, kínzással, zsarolással kicsikart „beismerő vallomások” történetét, de tény, hogy Erdélyben 1956-ban és azt követően nem tört ki forradalom. Temesváron volt ugyan tüntetés, de a szervezkedések nagy része jelentéktelen, szóra sem érdemes próbálkozás volt, az 1956-os magyar forradalomhoz viszonyítva. Ennek ellenére a román vezetés igyekezett kapcsolatot találni az 1956-os magyar forradalom és az erdélyi lelkipásztorok között. Ennek eredményeként több „hazaárulási pert” is indítottak partiumi lelkipásztorok ellen.
 „Az 1956-os magyar forradalomhoz kapcsolódó 5 erdélyi, partiumi hazaárulási per azért is különleges helyet foglal el az állampolitika „rangjára” emelt retorzió történetében, mert (…) (az) 1956-1959 közötti időszakban a rendkívül hiányos kimutatások szerint is országosan 45 halálos ítéletet hirdettek ki, közülük 14-et az említett hazaárulási perekben mondtak ki. A 14-ből 13-at végre is hajtottak.” /T.Z./
A Szoboszlai - csoport perében 10 halálos ítéletet hajtottak végre. Köztük két római katolikus papot is kivégeztek.
A Sass Kálmán perben Sass Kálmán ref. lelkészt végezték ki, míg Balaskó Vilmos lelkészt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték.
A kolozsvári katonai bíróság egy harmadéves teológust 1958 novemberében halálra ítélt. Három hónapig várt minden nap a kivégzésére, míg végül életfogytiglanra változtatták a büntetését.
            Ha figyelembe vesszük, hogy Romániában gyakorlatilag nem volt forradalom, az erdélyi történelmi egyházak mégis nagyon súlyos, három halálos végrehajtott és két életfogytiglani ítéletet szenvedtek el. Ilyen súlyos büntetést arányaiban a magyarországi történelmi egyházak sem kaptak.

Dr. Papp Vilmos „Negyvenegy prédikátor” című könyvének az első 3 kötetében 156 mártír református lelkész életéről, küzdelmeiről írt, akik közül negyvenheten Erdélyben éltek és szenvedtek. Ehhez még hozzá kell számítanunk 11 teológust, akik nagyon súlyos, életre szóló büntetést kaptak. Ez csak a református egyház. Az arányok nem voltak jobbak a római-katolikusoknál és a magyar ajkú görög-katolikusoknál sem. 
Tófalvi Zoltán  „1956 erdélyi mártírjai” II. kötet 68-as – 71-es oldaláról és az eredetiben csatolt kihallgatási jegyzőkönyvekből tudjuk, hogy Sass Kálmán és Hollós István elítélése, kivégzése a román és a magyar állambiztonsági szolgálat összehangolt együttműködésének az eredménye. Ezekhez az iratokhoz a történészkutató, Tófalvi Zoltán Romániában már hozzájutott. Kérdés, hogy mikor lesznek elérhetőek Magyarországon a hasonló történelmi dokumentumok, amelyeknek eredményeképpen többet lehetne megtudni Lengyel László tragikus sorsának alakulásáról is.
Simon Attila lp.
Elhangzott: Tiszakerecseny, 2oo9 augusztus 22.
Megemlékezés Lengyel László halálának 5o. évfordulóján



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése